Kehidakustány

A Hertelendy (Deák) kúria

A kúriát a 18. század végén építette a Zala vármegyében jelentős szerepet betöltő Hertelendy család. Az épület Hertelendy Anna hozományaként került a Hertelendy familiától a Deák családhoz, amikor Annát feleségül vette Dekák Gábor - benősülve ezzel a tekintélyes vagyonú Hertelendy Gáspár családjába -, s egy generációval később örökség útján jutott Deák Ferenc édesapjának tulajdonába.

Hosszabb ideig élt itt Deák Ferenc is. Sokszor látogatott ide a Zalacsányban élő Csány László és néhányszor Deák Ferenc barátja Vörösmarty Mihály, de megfordult itt Wesselényi Miklós, Széchenyi István és Batthyány Lajos is.

Deák Ferenc 1854-ben adta el a Széchenyi családnak, majd a Károlyiaké lett.

1925-ben a kincstár megvásárolta és mezőgazdasági szakiskola létesült mellette. A kúria előtt Zala György 1928-ban felállított Deák Ferenc mellszobra áll, az épületen a "haza bölcsének" emléktáblája látható. A jellegzetesen múlt századi vidéki nemesi kúria, másfél hektáros parkja védett.

A falu történelme

Az Alsó-Zala-völgyben fekvő Kehida határa kedvező adottságaival már az írott történelmet megelőző korszakokban is vonzotta a megtelepedni vágyókat. Az ezt bizonyító legjelentősebb régészeti emlékek a népvándorlás korából származnak: a magyar honfoglalást megelőző két évszázadban a Kárpát-medencét uraló avarok két temetőjét is feltárták a falu területén.

Amikor 1232-ben, először említik írott források a település nevét, már fontos szerepet tölt be a megye közéletében. Itt gyűltek össze Zala megye nemesei tanácskozni, és fogalmazták, meg "in ponte Ketud", azaz Ketud hidában kelt levelüket, amiben a királyhoz fordulnak új jogokat követelve maguk számára. Így a kehidai oklevél fontos középkori i társadalmi változások bizonyítéka is a. XIII.századból.

Az 1232 és a XVI. század közepe közti időszakban Zala megye nemesei számos más alkalommal is Kehidán tartották közgyűléseiket vagy törvénykezéseiket. A helyszínválasztás a falunak a megyehatárokhoz viszonyított központi fekvésének volt köszönhető

A kehidai oklevél
A szolgabíró: A királyi vármegye nemesi vármegyévé való 13. századi átalakulásával kapcsolatban megjelent tisztség. II. András 1232-ben kiadott Kehidai Oklevele említi először, mint a nemessé alakuló királyi szervilisek peres ügyeinek intézőjét, akit a szerviensek maguk közül választottak.

A XIII-XIV. század fordulója és a XVI. század vége között, három család volt a település ura. A Lőrinte nemzetségbeli Koppányi Onth fia, János az árpád-ház kihalása utáni zavaros időkben veszítette el ezt a birtokát. A Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb családja, a Kanizsaiak 1322 és 1523 közt uralták a települést. Ők szedték a Zalán átvezető híd vámját, és erőszakos eszközökkel megszerezték, majd Kehida határába olvasztották a szomszédos Kiskallos falut is. Utóbbiról a XV. század elejétől fogva többé már nem hallani, neve is feledésbe merült. Kiskallos Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma azonban túlélte a település pusztulását..

A Kanizsai család 1523-ban jelentős szolgálatai fejében familiárisának, Háshágyi Dénesnek

adományozta a birtokközpontjától távoli Kehidát. A falu Háshágyi utódainak kizárólagos birtoka maradt száz éven keresztül, egészen a család férfiágon bekövetkezett kihalásáig. Az 1540- es években, amikor a török támadások mind gyakrabban érték Zala megye területét, a Háshágyiak megerődítették nemesi udvarházukat. Várukba a közelben álló, Szent Péter apostol tiszteletére szentelt kehidai templomot is beépítették. Az erősség a kisebb portyázásoktól ugyan megóvta lakóit, de komolyabb ostromnak nem tudott ellenállni, a törökök 1588-as bosszúhadjáratában elpusztult. A XVII. században a Háshágyiakkal nőágon rokon családok és zálogbirtokosok osztoztak a település határán.

A Hertelendy család 1681-ben tűnt fel birtokosként, ekkor övék volt a vám fele. A háborús időkben a falut is számtalanszor felégették, kirabolták. Lélekszáma erősen megfogyott,

de a település nem néptelenedett el teljesen. Kehida megmaradt lakossága a XVII. század végén átmenetileg az egykori Kiskallos temploma körül telepedett le.

A középkori források adatai szerint a kehidai jobbágyok a földművelésen és állattenyésztésen

kívül foglalkoztak még konyhakerti növények termesztésével, valamint szőlőműveléssel is. A Zala folyóban halásztak és rákásztak.

A török- és Habsburg-ellenes háborúk elmúltával, a XVIII. század első évtizedeiben kezdetét vette a falu fokozatos visszaköltözése ősi – és mai - helyére. Kehida visszatelepítője valószínűleg a kastélyt és uradalmi épületeket építtető, valamint új, barokk plébániatemplomot alapító földbirtokos, Hertelendy Gábor volt.

A végleges letelepedést követően többszörösére, mintegy háromszázötven főre nőtt a falu lélekszáma, és megsokszorozódott a gazdasági ereje is.

A község XVIII. - XIX. századi lakossága - néhány zsidó családot és vélhetően német származású uradalmi alkalmazottat leszámítva - gyakorlatilag színmagyar, túlnyomó részben katolikus vallású volt.

Kehida nem nemes népessége egészen a XIX. század közepéig egyetlen uradalom, a Hertelendy-domínium alattvalójaként kereste kenyerét, és szinte kizárólag földművelésből, illetve állattenyésztésből élt. Lakosai szőlőhegyeiket erdőirtással alakították ki. A felduzzasztott Zala folyón malmok álltak, vizét pedig halászok bérelték.

A "második falualapító" Hertelendy Gábor Anna leányát 1757-ben egy kisnemesi család sarja, Deák Gábor vette feleségül, megalapozva ezzel a Deák család anyagi és társadalmi felemelkedését. A XIX. század első felében Kehida egyik földesura, Deák Antal Zala vármegye alispánja és országgyűlési követe lett, öccse, Ferenc pedig - szintén országgyűlési követként- már az egész magyar liberális ellenzék egyik meghatározó személyiségévé vált.

Deák Ferenc számára elsősorban a kehidai Hertelendy családi uradalom jövedelme biztosította az ellenzéki politizáláshoz elengedhetetlen anyagi függetlenséget. 1848-as minisztersége idején még Kehida földesura volt, az 1867-es osztrák- magyar kiegyezést azonban már az uradalom eladása után, a (óvárosban készítette elő. Kehidai kúriája, melyben annak idején megfordult a XIX. század szinte valamennyi jelentős magyar történelmi személyisége, ma a község egyik legjelentősebb műemléke.

A XIX. század második felében kisparaszti gazdálkodás folyt a falu területének mintegy harmadán, míg az uradalom birtokosa előbb "a legnagyobb magyar", Széchenyi István gróf ödön fia, azután pedig a nemesi címet szerző bankárcsalád, a Baronyi testvérpár lett.

A XX. század elejére mind lélekszámában, mind külső megjelenésében sokat változott a község.

Népessége meghaladta a nyolcszáz főt, új egészségesebb lakóépületeket emeltek, az iparosodás azonban - a vasútépítés ellenére - elkerülte, és lakossága döntően a mezőgazdaságból élt.

A XX. század során fokozatosan Kehida vált a környező települések központjává, miután több környékbeli kisebb falu, először Barátsziget, majd Kustány veszítette el önállóságát, és lett Kehida településrésze. Igazgatási vagy ellátási szempontból még más falvak is Kehidához tartoztak. A község népességmegtartó ereje ennek megfelelően a nagy történelmi változások ellenérc sem veszett el, sőt a XX.. század végén beinduló turizmus, elsősorban a termálfürdőnek köszönhetően - új, talán soha nem látott távlatokat nyitott a falu fejlődése előtt.

Kehida gazdasági életében - a korábbi évszázadokhoz hasonlóan - a XX. században is a mezőgazdaság túlsúlya figyelhető meg. A zömében törpebirtokokon folyó kisparaszti gazdálkodást az alacsony hatásfok és a kitörési pontok hiánya jellemezte. Egyedül az 1920-as évek második felében felépített mezőgazdasági szakiskola gazdálkodása bizonyította be, hogy megfelelő beruházásokat és korszerűsítést jelentős terméseredményekkel hálálja meg a föld is.

Komolyabb ipari létesítményt sosem kapott a falu, ezt a gazdasági ágat - a malom mellett leginkább csak egyéni kisiparosok képviselték. Aki ipari munkára vágyott, zömében ingázott, vagy végleg elvándorolt szülőfalujából.

A megelőző időszakok egyikében sem változott akkorát a település külső képe, mint a második évezred utolsó századában. A magán- és középületek, utak, hidak és egyéb műtárgyak soha nem alkottak olyan szervezett hálózatot, mint manapság. A XX, század civilizációs vívmányai a rendszerváltást követően, az 1990-es években végre Kehidát is behálózták, pozitív irányba billentve a történelem adósságát mutató mérleget.