Kisfaludy és a Hertelendy

 családok kapcsolara.

Kisfaludy Sándor (költő)

Kisfaludy Sándor 1792. május és 1793. január között – mint egyszerű katona, huszártiszt – nyolc hónapot töltött Erdélyben. Hogy miért került oda az alig 19 éves ifjú, annak két változata ismert. Kolozsvári barátja, Újfalvi Sándor – aki 1831-ben Sümegen is megfordult, egy kései feljegyzése szerint – úgy tudja: véletlenül, meseszerűleg. Történt ugyanis, hogy a költő nagybátyja, Hertelendy Mihály, az akkor Erdélyben állomásozó Lipót-huszárok ezredese, dunántúli rokoni látogatása során a Kisfaludy családot is felkereste, ahol a sok fiúgyermek láttán, közülük a legnagyobbat, Sándort, akarata ellenére, saját ezredéhez rendelte. Így lett katona költőnkből, aki, Újfalvi szerint még az uniformis öltözetet sem szenvedte". Az irodalomtörténet ezt a magyarázatot – igen helyesen – tekintetbe sem vette, mivel vagy magának az öregedő költőnek 1831-ben tett vallomása, vagy Újfalvi huszonnyolc évvel későbbi feljegyzése téves. A költő vágyva vágyott a katonai pályára, s nagy örömmel ment Erdélybe, melyet már ifjú korától szeretett volna látni. Erről maga számol be Naplójában, 1796-ban, tehát még friss emlékezettel.
A magyar nyugatról, a Dunántúlról felkerekedett nemes ifjú mindjárt a magyar kelet, Erdély határán, a Királyhágó bércén átesett az első megrázó, újszerű élményen. Mint arról Sklubics Imréhez Kolozsvárról, 1792 májusában írt levelében beszámolt, megállt a magas hegytetőn, ahol ,,előttem és utánam egy meglepő pompás, de szívemet elzúzó scéna nyílik vala: nyugat felé hazámnak, melytől válnom kelle, sok mérföldnyire, majdnem Világosig terjedő szép róna földje a szép napestnek tiszta fényében, – kelet felé Erdély, az ő sötét, erdőkkel bodrozott hegyeivel-völgyeivel, mint egy nagy setét hullámokat hányó tenger fekve alattam... Szívem is hullámozni kezdett erőszakos érzelmeiben és szorongásomban a határon lefeküdtem, szívem s fejem, még túl a határon. Sűrűn omlottak könnyeim hazám szélső darabjára..."6 S mint ahogy Újfalvinak is megvallotta: ,,soha azután sem tudott megbarátkozni az erdélyi zord havasok s a vég nélküli sivatag erdők bozontos alakjával."

Szegedy Róza ház, Badacsony

Szegedy Rózsa
Szegedy Rózsa

"Szegedy Róza anyját korán elvesztette, apja halála után nagybátyja, Szegedy János, felsőörsi prépost lett a gyámja. St Pöltemben Orsolyita apácáknál tanult. Kisfaludyt Vashosszúfaluban ismerte meg Rsthy Antaléknál, egy szüreti bál alkalmával. Ekkor szerettek egymásba, s ez a szerelem az élete végéig elkísérte Rózát. A költő 1796-ban feleségül kérte, amire akkor még nemet mondott - ez volt az oka annak, hogy a romantikus Kisfaludy háborúba indult, felejteni a viszonzatlannak hitt szerelem kínjait. Róza nagyon is szerette az ő daliáját, a visszaemlékezések szerint ugyan akadtak más, nemes kérői is Kisfaludy távolléte alatt, ám ő senkinek nem akart igent mondani, azt tervezte, kolostorba vonul, és Jézusnak szenteli életét. Idővel azonban a költő visszatért a halál torkából, változatlanul szerelmesen, így másodjára is feleségül kérte Rózát 1798-ban Felsőörsön, amire a leány már igent mondott. 1800. január 20-án házasodtak össze Ötvösön (egyes feljegyzések szerint Gógánfán). A végig boldog házasság első öt évét Kámban, a feleség birtokán töltötték, ahol szőlőtermesztéssel és gazdálkodással foglalkoztak. 1805-ben Sümegre költöztek, itt született Kisfaludy versciklusa, a Boldog szerelem himnusza. 32 évig éltek együtt, mígnem 1832-ben Róza meghalt. Sümegen közös sírban nyugszanak. Badacsonyi háza - melyben férjével együtt laktak - ma emlékmúzeum.

Az elbeszélések szerint Róza egyik kedvenc helye volt egy, a Badacsony oldalában rejlő kő, melyen gyakran üldögélt Kisfaludyval, gyönyörködve a csodás balatoni panorámában, ami onnan a szemük elé tárult. Ezt a követ később róla nevezték el Rózsakőnek, amelyet a mai napig a fiatal szerelmesek sora keresi fel, a róla szövődött legenda okán."- Wikipédia -

Később a ház a Kisfaludyakkal rokonságban lévő Hertelendy család tulajdonába került. A II. világháború után kártalanítás nélkül kisajátították, államosították. Utolsó tulajdonosának özvegye, egy Interneten talált feljegyzés szerint, így emlékezett vissza azokra az időkre.

"... Bezerédy Clarisse, a Kisfaludy ház utolsó gazdája mondta el. ... (Káptalantótiban élt, amikor találkoztam vele.)... A férje, a szintén főrangú Hertelendy Gábor még megvolt, amikor az ötvenes években kizsuppolták őket, s a hegy lábánál lévő, nedves falú présházba kellett költözniük. Szegénységben éltek, hősiesen, a falu vezetői mégis gyűlölték őket.

Egy idő után, nem tudni miért, a tanácselnök barátkozni akart. Épp akkor találkozott össze Hertelendyvel, amikor az ballagott fel a hegyre, hóna alatt papírba csomagolt hallal:

- Mi az, Hertelendy elvtárs? Csak nem csuka? - kérdezte tőle.

- Se nem elvtárs, se nem csuka! Így aztán minden maradt a régiben.

A házból akkor már hiányzott a huszonnégy személyes Neu-Wien porcelán étkészlet, hiányoztak a ruhák, közülük sok Szegedi Rózáé volt valamikor, s eltűnt a Pestről való ebédlőasztal, aminél Arany János is ült. Ellopták a svéd kályhákat, leszerelték a kilincseket, ami megmaradt, mindössze egy tükör:

- Ebben nézte egykor magát Szegedy Róza, nyújtott felém egy kézitükröt, Bezerédy Clarissa, az utolsó tanú."