Hertelendy László

"1914. március 27-én születtem Szegeden. Édesapám, Hertelendy Ignác, akkor csendőrhadnagy volt. Édesanyám, Cseresnyés Mária, Cseresnyés László honvéd huszár ezredesnek, a szegedi hármas huszárok parancsnokának volt a leánya. Nagyapám az első világháborúban Csernovicnak[SZJ] az oroszoktól való visszafoglalásával tüntette ki magát. Mackensen német tábornok, az ún. halálfejes huszárok parancsnoka személyesen tüntette ki az akkori idők, sőt az azóta eltelt idők egyik legismertebb katonai kitüntetésével, a Német Vaskereszttel. Az első világháborúban nagyapám hősi halált halt. Szegeden van a hármas huszároknak a hősi halotti emlékműve, egy lovashuszár-szobor, aminek a talpazatán ott áll, hogy: felsőeőri Cseresnyés László honvéd huszár ezredesnek, a hármas huszárok parancsnokának az emlékére. Édesapám Tolnatamásiban volt huszárparancsnok. Részt vett az I. világháborúban mint a tábori csendőrségnek a tagja. Három alkalommal sebesült meg, a Magyar Királyi Csendőrségnek egyik legjobban minősített és kitüntetésekkel dekorált tisztje volt, akinek neve a magyar csendőrséggel, hogy úgy mondjam, összeforrt. Én az I. világháború összeomlását és az azt követő eseményeket Tolnatamásiban értem meg. ...."

Az alábbi képeken látható tárgyak - és sok más is - tudtommal Hertelendy László hagyatékaként kerültek a Göcsej Múzeum gyűjteményébe.

Kérték, legyek Raoul Wallenberg segítségére

Az alábbi írás a Beszélő 22. szám (1987/4.), Évfolyam 1, 23. számában jelent meg, F. Havas Gábor lejegyzésében.

"...Tolnatamási számomra szomorúan végződött, mert a faluban spanyoljárvány tört ki, és ebben a járványban megbetegedett édesanyám és a nálamnál egy évvel fiatalabb Béla öcsém. Mialatt az öcsém éppen haldoklott, és apám vele volt elfoglalva, a háztartási alkalmazott édesanyám ágya szélére ülve, neki az imakönyvéből felolvasott. Az öcsém közben meghalt és édesapám jóformán fel se ocsúdva ebből az állapotból, átment anyám szobájába, ahol rémülten látta, hogy a leány ott ül az ágy szélén, olvas, anyám pedig hanyatt fekve alszik. Apám odarohant, elkezdte rázni, de semmi életjelt nem adott. Kikapta az ágyból és rohant vele ki az udvarra, a levegőre. Sajnos azonban semmi sem segített, úgyhogy édesanyám és az öcsém ugyanazon a napon, egy óra különbséggel haltak meg. Ez 1918. október 21-én történt.
Miután édesanyám meghalt és édesapám azokban a nehéz időkben nem tudott velem mit kezdeni, Szegedre kerültem az anyai nagyanyámhoz, özv. Cseresnyés Lászlónéhoz. Úgyhogy Szegeden a Deák Ferenc utca 2-ben éltem át a forradalmi állapotokat. Élénken visszaemlékszem, hogy egy napon megjelent a lakásunkon egy elvtárs, bőrkabátban, bőrsapkában, fűzős amerikai csizmában, és a háztartási alkalmazottnak mondta, hogy azért jött, hogy felszabadítsa, hogy magával vigye, mert többet nem lesz cseléd és nem fogja az urakat szolgálni. Emlékszem, hogy a kislány rettentően sírt, odavolt, és mondta, hogy ő itt nagyon jól érzi magát, otthon érzi magát, családtagnak érzi magát, és ő nem akar menni sehova sem, mert neki itt jó… De az elvtárs hajthatatlan maradt, és a kislánynak muszáj volt összeszedni a holmiját, összecsomagolni, és el kellett mennie. Aztán a nagybátyámat becsukták a Tisza-híd egyik indóházába. De megszökött, mégpedig olyan módon, hogy valahogy az ablakon keresztül kimászott, és a Tiszába ugorva átúszott a Tiszán. Tekintve, hogy közel laktunk, sikerült neki hazakerülni, és attól kezdve otthon rejtőzködött.
Egy szép napon aztán francia csapatok vonultak be Szegedre. Emlékszem, hogy megjelent a lakásunkon egy kis termetű, nagyon snájdig kis francia tiszt, egy ajtónagyságú ragyogó fényes képű néger tisztiszolgával, és beszállásolta magát hozzánk. Bennem él a kép, hogy miután a francia tiszt átlátta a helyzetet, hogy egy nagy lakásról van szó, és a nagymamám egyedül van, és a lakás eléggé el van hanyagolva, mindjárt elrendelte, hogy ez a néger az összes szőnyeget pakolja fel, vigye le az udvarra. Ott aztán a porolóval végtelen erővel addig porolta, amíg a tiszt a balkonról úgy látta, hogy még porzik. Én mindig meg voltam rémülve, mert ez a néger tisztiszolga állandóan vigyorgott, és minden alkalmat megragadott, hogy földobjon engem a levegőbe, majd nagy hahotázás közben elkapjon. Inkább féltem. A másik érdekesség volt, hogy jöttek arabok, ún. szpáhik, csodálatos szép arab szürke telivéreken, csodálatos gyöngyházzal kirakott lószerszámaik, fehér lebernyeges kabátjuk volt, belül vörössel bélelve és burnuszt viseltek. Nagyon szép szál legények voltak, de rettenetesen veszélyesek, úgyhogy közhírré is volt téve, hogy nőknek az esti órákban nem volt tanácsos az utcára menni.
A francia csapatok elvonulása után részese voltam annak, amikor Horthyval az élén a magyar nemzeti hadsereg bevonult Szegedre. Ez annyiban volt érdekes, hogy én ekkor találkoztam életemben először Bajcsy-Zsilinszky Endrével, aki Gömbös Gyulával – aki tartalékos huszártiszt volt és nagyapámnak nagy tisztelője – eljött hozzánk nagymamámhoz tisztelgő látogatást tenni. Emlékszem, hogy a térdére ültetett és lovagoltatott ott, és azt mondta, hogy biztos, hogy belőled is huszár lesz.
Később is nagyanyád nevelt?
Amikor édesapám másodszor is megnősült, én visszakerültem Tolnatamásiba. De nem sokáig maradtunk Tolnatamásiban, mert időközben édesapám Pápára került. Ennek az áthelyezésnek családi okai voltak, ugyanis anyai nagyapám, Cseresnyés László veszprémi származású volt. Neki Pápadereskén, Pápától 8 km-re, Borsosgyőr határában volt egy 500 katasztrális holdas földbirtoka, egy 12 szobából álló családi kúriája, azonkívül egy komplett gazdasága épületekkel felszerelve. Nagyapám úgy végrendelkezett – öt gyermeke volt, ezek közül három fiú és két lány –, hogy mindegyik gyerekére hagyott 100-100 katasztrális hold földet, de a holtig tartó haszonélvezet az özvegyét, Cseresnyés Lászlónét illette meg.
Nagyanyámék házassága nagyon romantikus, Jókai-regénybe illő házasság volt. Ugyanis nagyapám, mint fiatal tiszt, hadgyakorlaton vett részt. Abban az időben a huszárok, a katonaság lovon vonult, utánuk ment a trén, az szállította a szükséges felszerelést, a lovaknak a szénát stb. A hadgyakorlat során, vonulás közben nagyapám lovának meglazult a patkója. A falvak határában akkoriban mindenütt volt egy kovácsműhely. Nagyapám odalovagolt a kovácsműhelyhez, és beszólt a kovácsnak, hogy erősítse meg a lova patkóját. Mondanom se kell, hogy a kovács azonnal ugrott és csinálta a dolgot. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a nagyapám még a régi egyenruhában – piros nadrág, atilla, mente, csákó stb. – járt. Egyszer csak jött a kovács kislánya, egy olyan 15-16 éves lány, azzal a bizonyos jól ismert falusi vizeskorsóval. A nagyapám leszólt a lánynak: Kislány, hozd csak ide azt a vizet! A kislány odament, nagyapám lehajolt a nyeregből, és miközben a kovács végezte a maga dolgát, a lányt a korsóval együtt fölemelte és odaültette maga elé a nyeregre. Ez a kislány lett később az én nagyanyám. Persze nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert abban az időben a katonaságnál a huszárság volt a legelőkelőbb fegyvernem, és huszártisztek csak arisztokrata, dzsentri, tehát nemesi származású, jómódú földbirtokos családok gyermekei lehettek. Természetes, hogy nagyapám nem vehette feleségül egy falusi kovács lányát. Úgyhogy az lett a dologból, hogy nagyanyámat kiszakították a környezetéből, és örökbe fogadta gróf Takács Tolvai, aki a háború előtt a Frontharcos Szövetségnek volt az elnöke. A legjobb intézetben taníttatták, és amikor elérte azt a kort, és olyan úrikisasszony lett belőle, hogy szóba jöhetett a házasság, akkor nagyapám elvette, de akkor már a nagyanyám gróf Takács Tolvai, tehát arisztokrata volt, sőt mi több, származásilag tulajdonképpen nagyapám fölött állt.
Említetted, hogy anyai ágon nagyapádnak volt birtoka. Apai ágon a családnak már nem volt birtoka?
De igen, volt. Csak amikor a trianoni szerződés következtében elszakították Erdélyt, Bánátot, a Temesvár–Pancsova részt, akkor édesapám tulajdonképpen minden vagyonát elveszítette, és kizárólagosan a katonatiszti fizetés maradt meg jövedelemként. Később a nagyanyámmal Szegedről Pápadereskére költöztem át, így kerültem a pápai bencés gimnáziumba. A gimnáziumban én nem voltam jó tanuló. A tanáraim mindig azt mondták, hogy a Laci egy jófejű gyerek, de végtelenül lusta. Lustának éppen nem voltam lusta, de borzasztó játékos voltam, aminek az volt a magyarázata, hogy a nagyanyám, aki engem nevelt, borzasztóan elkényeztetett. Én voltam a család szeme fénye, és nekem az égvilágon minden meg volt engedve. Gyerekként tudatosította bennem nagyanyám nevelése, hogy a Lacit nem kell bántani, mert Laci mögött egy olyan vagyon van, ami őneki a megélhetését biztosítja egész életében. Nekem kedvenc tantárgyam volt a hit- és erkölcstan, a természetrajz, a földrajz, történelem. Azonkívül kiváló sportoló voltam.
Egy ideig gróf Esterházy Tamás jószágkormányzójánál, Darányiéknál laktam, mint kosztos diák, Pápán. Annál a Darányinál, akinek a fia, Darányi József a Magyar Atlétikai Clubnak, a MAC-nak a színeiben Magyarország súlydobó bajnoka volt. Ő is bencés diák volt. Ezeken az atlétikai versenyeken és egyéb eseményeken, pl. a pápai futballcsapatban, ahol mint kapus jeleskedtem, én képviseltem a bencés gimnáziumot. A tanáraim viszont nagyon szerettek, mert volt egy olyan tulajdonságom, ami az ő szemükben nagyon sokat nyomott a latban. Ez pedig az őszinteségben nyilvánult meg. Ez nálam odáig ment, hogy fölszólítottak pl. felelni. Felálltam és közöltem, hogy főtisztelendő tanár úr vagy főtisztelendő osztályfőnök úr, nem készültem. Megdöbbenve rám nézett, hogy miért nem, beteg volt? Nem. Hát akkor? Korcsolyázni voltam. Ezt rettentően honorálták, hogy ez nem hivatkozik arra, hogy feje fájt vagy ez volt, vagy az volt, hanem megmondta, hogy egész egyszerűen nem volt kedve tanulni.
Pápán én elvégeztem az iskoláimat, át-átcsúsztam egyik osztályból a másikba, mert a tanárok szerettek, kitűnő ministráns voltam, egyházi segédletekben közreműködtem. Mindig úgy alakult, hogy év végére a számomra kritikus tárgyakból átcsúsztam. Meg az volt, hogy az intézetben volt menza a bentlakó diákok részére, és nagyanyám ilyen vonatkozásban nagyon gavallér volt. A menzát ellátta burgonyával, búzával, egyszóval, ami a gazdaságban termett. Befogták Pápadereskén a hatökrös szekeret, aztán behúzták Pápára a gimnázium udvarára az élelmet, és lepakolták. Szóval átmentem, elvégeztem az iskolákat.
Milyen szellemi hatások értek Pápán?
Az ifjúságomnak volt egy kisiklása. Nekem ugyanis tanárom volt Slamadinger Ottó, aki Habsburg Ottónak volt a nevelője, valamint Blazovits Jákó, aki amikor egyszer a tornacipőm Népszavába volt csomagolva, még aznap az ellenőrző könyvembe beírta, hogy egy Hertelendy, egy csendőrezredesnek a fia, és egy Szent Benedek-rendi Szent Mór katolikus gimnázium tanulója még a tornacipőjét se csomagolja egy marxista-ateista egyház- és hitellenes újságba. Különben ez a Blazovits Jákó váltotta fel Habsburg Ottó nevelésében Slamadingert. Ezeknek a tanár uraknak a befolyása alatt én egy kis ideig legitimista voltam. Probléma volt nekem a király nélküli magyar királyság.
A család hogyan gondolkodott a jövődről?
Édesapám szerette volna, ha én katonai pályára megyek, és ebbe az irányba az ő részéről történtek komoly lépések is. Át akart vinni engem Sopronba, a katonai főreáliskolába cőgernek. A kérvényt maga Gömbös Gyula írta alá és javasolta. Nekem azonban nem volt kedvem hozzá. Így aztán a felvételi vizsgára elmentem, de ott a szó szoros értelmében annyira nem feleltem meg, olyan elemi feladatokat nem oldottam meg, amit pedig tudtam, hogy minden magas protekció ellenére se lehetett róla szó. Én nem is bántam, és apám is megbocsátotta a dolgot, mert végeredményben rájött arra, hogy én ezt tulajdonképpen szándékosan csináltam. Én annyira hozzászoktam nagyanyám mellett ahhoz az életformához, hogy a szabadságom megvolt, hogy nem bírtam a kötöttséget. Pl. az iskolaév befejeztével a nyarat Almádiban töltöttem. A nagyapám veszprémi volt, és volt neki egy bátyja, dr. Cseresnyés József, aki Veszprémben volt nőgyógyász és gyermekorvos. Borzasztó jómódú ember volt. Jóformán egész utcasorok az ő tulajdonát képezték. Neki volt egy szerelmi házassága, de a felesége nagyon fiatalos és nem sokkal a házasság után meghalt, és ő soha többé nem nősült meg, hanem arra áldozta a vagyonát, hogy Veszprémben alapított egy gyermekmenhelyet, ahol összeszedte az egész vármegyéből a törvénytelen és árva gyerekeket, és ebben az intézetben neveltette őket. Akinek jó feje volt, azt taníttatta tovább, amelyiknek nem, annak valamilyen szakmát adott a kezébe, úgyhogy az egész vármegyében, sőt az országban talán, úgy szerepeltek, hogy a Cseresnyés-gyerekek. Ez az épület ma is áll Veszprémben, de most azt hiszem, rendőrség van benne. Ennek a Cseresnyés Józsefnek Balatonalmádi-Öreghegyen volt egy gyönyörű villája és egy hatalmas szőlője. Azonkívül az öregúr alapítója volt a balatonalmádi jachtklubnak. Csupán reprezentációs célból építtetett a balatonfüredi hajógyárral egy jachtot. Ez a Nemere – talán hallottál róla – ma is létezik. Libanoni cédrusból készült. Ezt csak azért mondtam el, hogy amikor a tanítás véget ért az iskolában, akkor én összepakoltam és mentem Balatonalmádiba, ahol a villától kezdve a jachtig, minden az én rendelkezésemre állt, úgy élhettem ott a világomat, ahogy az nekem jólesett. Egészen addig, amíg újra nem csengettek az iskolában. Itt kerültem kapcsolatba a technikai sportokkal, mert később azután, amikor elindult Magyarországon is a vitorlázórepülő-sport, akkor én az elsők között kapcsolódtam be a repülésbe. Ebben nekem nem kisebb tanáraim voltak, mint az akkori idők legnagyobb magyar sportrepülői, Rotter Lajos, vitéz Hefti Frigyes és a legismertebb magyar repülő, Kaszala Gábor. Én a Hármashatár-hegyen a cserkészrepülőknél kezdtem a vitorlázást.
Ez azt jelentette, hogy fölkerültél Pestre?
Igen. Ez úgy jött, hogy a nagybátyám ügyvédi irodát nyitott a Petőfi Sándor u. 10-ben, és akkor nagyanyám is felköltözött Budapestre. Itt volt nagy lakásuk nekik, ügyvédi iroda, és mivel a nagybátyám az akkori idők ún. felső tízezrével tartotta a kapcsolatot, ő egy nagyon jól menő, bevezetett ügyvéd volt. A Láng gépgyároséktól kezdve a magyar arisztokrácia és a művészvilág elitjének a jogi képviselője volt. A Cseresnyés családban ő volt a legidősebb fiú.
A nagybátyám révén kerültem Pestre, és itt Pesten belekerültem ebbe a társaságba. A repülőknél az ifjú Horthy Miklóssal kerültem kapcsolatba, illetve Istvánnal, mert ő volt a repülő. Ezt a kapcsolatot az is mélyítette, hogy édesapám a kenderesi csendőr őrkülönítmény parancsnoka lett. Ebben a minőségében ő együtt élt a Horthy-családdal. Tehát bent lakott a kastélyban, velük együtt étkezett, reggelizett, ebédelt, vacsorált. Mivel apám kitűnően beszélt németül, mégpedig nem svábosan, hanem az ún. bajor németet, és Horthy, főleg mint volt osztrák–magyar monarchiabeli tiszt, mint Ferenc József volt szárnysegédje inkább németül beszélt, apámban nagyon jó társalkodó partnerre talált. És még előnye volt apámnak vele szemben, hogy apám kitűnően teniszezett, és a Horthy minden napot azzal kezdett, hogy a parkban volt egy teniszpálya. A Horthy ezekre a teniszmérkőzésekre rendszerint meghívta a magyar élvonalbeli teniszjátékosokat, Kerling Bélát, azután borzasztóan szerette az Asbóth Jóskát, aki egy szombathelyi MÁV-bakternak volt a fia. Aranyos, kedves, eredeti pofa volt. Fokozta a dolgot még az is, hogy a Horthyék, ha Kenderesen nyaraltak, borzasztó egyszerű és puritán életet éltek. A személyzet a lehető legkisebb létszámú volt, és a főméltóságú asszony, Horthyné maga vezette a háztartást. Mikor megtudta azt, hogy apám a felesége révén veszprémi Cseresnyés, a Horthyné kisütötte, hogy a Cseresnyések ilyen és ilyen vonatkozásban rokonságban vannak a Purgly családdal. Mert Horthyné Purgly lány volt.
A másik dolog pedig, hogy Horthy rettenetesen allergiás volt arra, nem bírta elviselni, hogy őt őrzik. Ő kizárólag reprezentációból és történelmi hagyományból megtűrte a testőrséget, a koronaőrséget, palotaőrséget, de azt, hogy ő észrevegye, hogy vadászat közben egy fa mögött áll egy csendőr…, akkor földindulás volt. Apám ezt olyan tapintattal tudta megoldani, hogy amikor megszűnt a csendőrkülönítmény parancsnoka lenni, akkor átvette a Belügyminisztériumban a Horthy utazásainak az ügyintézését. Aztán Szegedre került az ország legnagyobb csendőrkerületének, az V. csendőrkerületnek az élére, tagja lett a csendőrtörzstiszti karnak.
Egészen '45-ig a csendőrségnél szolgált?
Nem. Édesapámat egyszer Szegedről Pestre rendelték törzstiszti megbeszélésre. Apámnak hivatalból járt egy Mercedes Benz gépkocsi, aminek a vezetője egy csendőr volt. Útban voltak Budapestre. Kecskemét határában a csendőr hátraszól apámnak, hogy ezredes úr kérem, most ment el a felügyelő úr autója mellettünk Szeged irányába, határozottan láttam. Erre apám azt mondta, hogy forduljunk meg, megyünk vissza Szegedre. Szinte azt lehet mondani, hogy egyszerre érkeztek meg. A tábornok csodálkozott, hogy mi az, hogy te itt vagy? Neked Pesten kellene lenned most. Mire apám azt felelte, hogy tábornok úr kérem szépen, ha teneked kell ott elnökölnöd, és nem vagy ott, akkor én úgy gondolom, nem lehet olyan fontos megbeszélés, hogy engem ne tudjanak nélkülözni. A másik dolog pedig, hogy én úgy gondolom, hogy mint kerületi parancsnoknak, ha te itt vagy, akkor nekem kötelességem itt lenni. Egy homokfutó lovas kocsin kimentek a szegedi tanyákra harcászati és lövészeti gyakorlatra. A kocsin apám és a tábornok között lezajlott egy beszélgetés, ami kb. így hangzott: Ha a Magyar Királyi Csendőrség mindazt végrehajtotta volna, amit a felügyelői kitaláltak, akkor ma már nem lenne az az egész világon elismert közbiztonsági szervezet, mint ami. Mire a tábornok rákérdezett, hogy hogy érted ezt? Mire apám azt mondta, hogy kérlek szépen, a csendőrőrsöknek a csendőrség felügyelője nem egyéb, mint egy fotográfia. Az egyik képet kivesszük a keretből, a másikat a helyére tesszük. Nekem van olyan őrsöm, ahol a régit ki se veszik, hanem az újat eléje teszik. 48 óra múlva apám íróasztalán ott volt a levél, hogy kérje a nyugdíjazását. Amennyiben kéri, budapesti nyugdíjjal mehet el, amennyiben nem kéri, vidékivel. Mivel apám fizetésből élt, és kiskorú gyerekek neveléséről volt szó, a húgom az angolkisasszonyoknál és a Sashegyen a Notre Dame de Sionban tanult, az öcsém pedig Gödöllőn a premontreieknél, elképzelheted, hogy ez pénzbe került, tehát kérte a nyugdíjazását. Nyugdíjazták, illetve mielőtt nyugdíjazták, fölszólították, hogy lépjen a honvédség kötelékébe. Ő ezt elutasította, mondván, hogy kérem, én egész élelemben csendőr voltam, én most ezredesként, az én koromban nem tudok egy számomra idegen és új testületbe beilleszkedni. Ez nekem egészen más világ. Én ezt nem tudom vállalni. Ekkor fölajánlották neki, hogy vállalja el az Elektromos Művek, majd miután elutasította, a Vízművek katonai parancsnokságát. Tekintettel azonban arra, hogy ezek mind politikai jellegű dolgok voltak, édesapám elutasította. Azt mondta, hogy kérem, én levettem az uniformist, semmit nem vállalok. Nyilvánvaló volt, hogy a katonai parancsnokokat azért helyezték oda, mert maguknak az üzemeknek, közüzemeknek a dolgozói abban az időben már úgy voltak kezelve, mintha katonai szolgálatot teljesítenének.
Mihez kezdett azután?
Édesapámnak nem volt vagyona, ő fizetéséből élt. Ezért a csendőrségnél szerzett tapasztalatok felhasználásával olyan nyomtatványokat szerkesztett, amelyek jobban megfeleltek a célnak, mint az eddig használtak. Létesített egy vállalatot Hertelendy László és Társa címen. Ez a vállalat nagyszerűen bevált, mert apámat a volt tiszttársai, beosztottjai végtelenül szerették, tisztelték, mert egy rettenetesen korrekt és becsületes ember volt, aki szinte minden egyes beosztottjának a sorsát a szívén viselte. Ezért apámat felkarolták, olyannyira, hogy az addigi szállítók egymás után adták be a kulcsot, mert nem tudtak velünk konkurálni.
A Pestre költözés után a te sorsod hogyan alakult?
Én cserkész voltam, egy egyházi cserkészcsapatban, a 148-as Nagyboldogasszony cserkészcsapatban, amelynek a szervező testülete és fővédnöke a krisztinavárosi római katolikus egyházközség volt. Ennek az első plébánosa az én időmben Knébel Miklós pápai kamarás volt, aki egyben a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumnak volt a hittanára. Ez a Knébel Miklós azonban belső papja volt Habsburg József főhercegnek, és a családban bármi néven nevezendő esemény volt, erre mindig a Knébel Miklós volt hivatalos. Az ifjú Ferenc főhercegnek rendkívül népes családja volt, nem is tudom, hogy hány gyerek, ha keresztelő vagy valami volt, mindig a Knébel ment el. Mivel rólam tudta személyes tapasztalatból, hogy szerfelett kitűnő ministráns vagyok, ezekre az eseményekre mindig magával vitt. Úgyhogy bejáratos lettem fönt a Várban az azóta már a föld színéről is eltüntetett József főhercegi palotába. A cserkészetnél aztán mindenkivel kapcsolatba kerültem egyházi vonalon – itt gondolok elsősorban Sik Sándorra, a piarista rendfőnökre – és itt kezdődött a Wallenberg-ügy is. Nem tudom, mennyire ismered Sik Sándor származását. Izraelita származású volt, és egyben gróf Teleki Pál és gróf Khuen-Héderváry mellett Magyarország egyik főcserkésze. Én tulajdonképpen olyan beállítottságú voltam, akire a családon belül és a baráti körben általában azt mondták, hogy én kommunista vagyok.
Ezt milyen alapon kezdték mondogatni?
Olyan alapon, hogy egy olyan csapatban voltam cserkész, amelynek az összetétele borzasztó heterogén volt. Ebben a csapatban voltak hozzám hasonló származású, ún. úri gyerekek, de voltak munkás-, paraszt- és iparos-gyerekek is. Volt olyan fiú, aki a Déli pályaudvaron mozdonyfűtő volt, volt, aki szabóműhelyben dolgozott mint inas vagy pékműhelyben stb. Ezek nekem a mai napig, akik élnek, egytől egyig a cserkésztestvéreim.
Azok, akik félig tréfásan kommunistának neveztek, azt kifogásolták, hogy ezeket az embereket te egyenrangú tagként kezeled, vagy ennél messzebbre is elmentél?
Ennél messzebbre is elmentem. Ezek nemhogy nekem testi-lelki barátaim voltak, hanem meggyőződéses, ma is meggyőződéses szocialista vagyok a szó legnemesebb értelmében. Nekem hitem az, hogy az új társadalmi rend minden körülmények között feltétlenül a szocializmus felé tendál. Csak azt mondom, hogy a jelennek ehhez semmi köze.
A múltkor a Tabajdy elvtárs tartott előadást, a kisebbségi dolgokról volt szó. A végén megkérdeztem, hogy mondja Tabajdy elvtárs, akik elrontották a dolgokat, és ide juttatták az országot, azok rendbe fogják tudni a dolgot hozni? Mert én nem tudom elképzelni. Engem egy dolog irritál, éspedig az, hogy a jelenlegi vezetés nem áll azon a magaslaton, hogy befelé fordulva, magában keresve a hibát, önmagát likvidálja vagy felszámolja.
Térjünk vissza a cserkészethez.
Ebben a cserkészcsapatban nehogy azt gondold, hogy kizárólag római katolikus fiúk voltak. Nem. Például az öregcserkészcsapat rajparancsnoka, Garamszegi Tibor zsidó származású volt. A fiút abszolút nem érdekelte a cserkészet, de én rábeszéltem a szülőket, mondván, hogy akár tetszik a Tamásnak, akár nem, jó lesz, ha ő idejön és itt lesz köztünk.
Ugye, egy katolikus egyházközség elsősorban mentesült a leventeoktatáson való részvétel alól. Ez mindenképp előnyt jelentett.
Hogy ezeknek a fiúknak a nyári táborozását, nyaralását előmozdítsam, a Krisztina krt. 1-ben, a volt Philadelphia Kávéház fölött, a Budai Polgári Kaszinóban minden adandó alkalmat megadtam, hogy estélyeket, bálokat rendezzek. Ilyenkor megkerestem azokat a közéleti személyiségeket, akiktől támogatást remélhettem. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy én nagybányai vitéz Horthy Miklóstól kezdve Gelb Malvinig[SZJ] jóformán mindenkit ismertem. Nézd, én társaságbeli fiatalember voltam. Abban az időben volt egy ún. Bálközi Blokk, mert a farsangi szezonban, téli szezonban nagyon sok bált rendeztek, különböző egyesületek, egyetemisták, közgazdászok, orvosok, Emericana.[SZJ] Ezeknek a báloknak a jövedelme rendszerint valami jótékony célt szolgált. Hogy a bálok rentábilisak legyenek, tehát ne legyen az, hogy egy nap több bált rendeznek, ezért alakult ezeknek a báloknak a rendező bizottságából egy blokk. Ezek egyeztették a terminusaikat. Így aztán egyik sem okozott konkurenciát a másiknak, mindegyik előmozdította a másiknak a sikerét, és mindenki megtalálta a számításait. Bizonyos vonalon én ezeknek az estélyeknek rendezője voltam, és ezek nagyon alkalmasak voltak arra, hogy abban az időben az embert megismerjék. Ezekre a bálokra meghívót küldtek szét, ezek zárt körűek voltak. A meghívókon szerepeltek a fővédnökök, védnökök, elnök, alelnök, ilyen rendező, olyan rendező. Ha te elmész a Széchenyi Könyvtár nyomtatványraktárába és előkeresed a korabeli báli meghívókat, akkor feltétlenül megtalálod ott az általam rendezett báloknak a meghívóit, mert én magam terveztem mindig a meghívókat, és mindig szóbeszéd tárgyát képezte, hogy a Hertelendy micsoda fantasztikus ízléssel és rafinériával tudja a báli meghívókat megcsináltatni, megtervezni.
A bálok bevétele tette lehetővé a nyári táborozást?
Igen, ez hozta azt, hogy nyáron el tudtam vinni 100 gyereket ingyen nyaralni. Útiköltség, minden biztosítva volt. Nem is beszélve arról, hogy én táborhelyül általában valamelyik arisztokrata család birtokát választottam, ahol a család megengedte, hogy sátort verjünk, és még el is láttak bennünket. Szállították a birkát, és a gyerekek torkig zabálhatták magukat. Mindig meghízva jöttek haza a táborból. Teljesen ingyenes volt. Egy fillérjükbe nem került. Tulajdonképpen a cserkészetnek köszönhetem az első házasságomat is. Testi-lelki barátom lett ebben a cserkészcsapatban Herczkó László. Az édesapja a krisztinavárosi római katolikus fővárosi iskola bentlakó altisztje volt. Vagy nevezzük nevén: iskolaszolga. A lányát pedig a szüleim és a családom minden ellenkezése dacára elvettem feleségül. Nem érdekelt, hogy a társaság, amelyhez tartoztam, akik közt éltem és mozogtam, mit fog ehhez szólni. Az egyik Festetich fiú például ezzel kapcsolatban félreérthetetlen szemrehányást tett nekem. Erre azt mondtam neki, hogy mondd, kérlek szépen, mennyivel különb a te barátnőd, a Molnár Manyi, aki a XII. kerületi elöljáróság altisztjének a leánya. Mire ő azt felelte, hogy igen, igen, ebben igazad van, de én nem veszem el feleségül. De engem ez egyszerűen nem érdekelt.
Más téren sem befolyásolta a kapcsolataidat?
Itt van pl. a Ságvári Endréhez fűződő kapcsolatom. Vele Sik Sándoron keresztül kerültem kapcsolatba, mégpedig olyan formában, hogy volt egy öregcserkész- és turistatalálkozó, ahol Sik Sándor elnökölt. Itt ismertem meg Ságvári Endrét. Aztán ahogy lenni szokott, az ember valakivel megismerkedik, és aztán rendszeresen összefutnak. Ebben az időben édesapám egy ebédnél szól nekem, hogy ebéd után beszélni akar velem. Meg kell mondanom, hogy apám borzasztó szigorú ember volt és következetes, úgyhogy annak ellenére, hogy már felnőtt férfi voltam, sőt nős ember, azért ha az apám valamit akart, mindig egy kicsit a torkomban dobogott a szívem. A lényeg az, hogy a beszélgetésnél azt kérdezi tőlem, hogy hol voltam vasárnap. Mondom, a Hármashatár-hegyen repültem. – És kikkel találkozott? Soroltam az ismerősöket. – Hogy jött haza a Hármashatár-hegyről? Mondom, Hűvösvölgyön keresztül, a Balázs vendéglőnél. – Egyedül? Akkor kapcsoltam, mondom, nem. Egy ismerősömmel, egy turistával találkoztam, aki szintén éppen hazafelé tartott. – És az ki volt? Mondom, Ságvári Endre. – Hol ismerte meg? Mondom, a hárshegyi cserkészparkban, egy turista-cserkész találkozón, Sik Sándor útján, ő mutatott be. Akkor tudtam meg, hogy Ságvári illegális kommunista. De jellemző édesapám korrektségére, hogy mikor megkérdeztem tőle, hogy most mitévő legyek, azt mondta, hogy egész nyugodtan, így, ahogy most beszélgetünk, mondja meg neki, hogy a maga apja stb., hogy nem egyeztethető össze. Intelligens ember, a fővárosnál van állásban, tisztviselő, meg kell hogy értse. A másik dolog, még jó szolgálatot is tesz neki, mert legalább figyelmeztetni fogja arra, hogy vigyázzon, mert figyelik. Ehhez tartsa magát.
Erre vonatkozólag szeretnék egy másik példával is élni. Mikor Bajcsy-Zsilinszky Endrét megismertem, Bajcsy-Zsilinszky Endre egy rettenetesen szélsőséges fajvédő volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre engem megtanított egy versre, ami abban az időben dívott, és így hangzott, hogy "Erger Berger sós Berger, minden zsidó gazember". Mikor Bajcsy-Zsilinszky elment, és mint afféle gyerek, édesapám elé álltam, és elszavaltam a versikét. Akkor édesapám azt mondta, hogy idefigyelj édes fiam, először is egy úri gyerek ezt nem mondja. Nem mondja, már csak azért sem, mert ha nem tudnád, és még nem jutottál el oda, Jézus Krisztus is zsidó volt. A másik dolog pedig, én, mint csendőr, állítom neked, hogy a zsidó sohase képes olyan bűnök elkövetésére, mint amire egy keresztény származású ember. Mert egy zsidó csal, lop, sikkaszt, becsap téged, de gyilkolni nem. Az még nem jutott a praxisomba. Apám katonatiszt létére mélységesen vallásos volt, aminek egyik magyarázata az volt, hogy ő mielőtt katonatiszt lett, pap akart lenni. Eltökélt szándéka volt, hogy pap lesz. Azonban abban az időben neki 10 testvére volt. Ebből a tízből csak három fiú volt. A papa, az öregúr egy kényúr volt a maga idejében, egy Deák Ferenc-i, XIX. századi úr, főszolgabíró, aki ha gyereke született és a bábaasszony behozta megmutatni, azt kérdezte: fiú? A bába mondta, hogy leány. Már megint leány. Na jó, mit csináljunk? Talán a legközelebbi majd fiú lesz. Rendben van, vigyázzanak rá, és csak egyre ügyeljenek, nekem lehetőleg kevés kellemetlenséget okozzon. Ezzel a dolog el volt intézve. Három fiú volt. Ő beosztotta, hogy mit fognak csinálni. Kedvence volt a legidősebb, a Feri, az volt a "trónörökös". Őt Bécsben, a Mária Teresianumban neveltette. Apámra rámondta, hogy fiam, az iskolai előmeneteledben te vagy a leggyengébb, és mivel általában a hülye gyerekekből katonatisztet csinálnak, mert az uniformis mindenképp jól mutat és tekintélye van, tebelőled katona lesz. Ezzel a sorsa el volt döntve.
De megmaradt mélyen vallásos embernek.
Igen, állandóan a Szunyogh Xavér-féle latin Missaléből imádkozott. El nem mulasztott volna egyetlen ünnepet úgy, hogy templomba ne ment volna, szigorúan ragaszkodott a böjti napokhoz, és minden cselekedetét a lelkiismeretével egyeztette. Rá mint katonára óriási hatást tett a német hadsereg, ami érthető. Mert ha mai nap nézzük a televízióban ezeket a dokumentumfilmeket, valóban a német hadsereg mint olyan, lenyűgöző volt. De viszont határozottan állítom neked, hogy abban a pillanatban, amikor a németek a Szovjetuniót megtámadták, édesapám azt mondta, hogy ez az őrült elvesztette a háborút.
Te hogyan gondolkodtál Hitlerről és a nácikról?
Az én ifjúkori politikai formálódásomnak volt még egy érdekes mozzanata. A nagyszüleim Grazba küldtek, egy volt osztrák–magyar monarchiabeli ulánustiszti családhoz. Ott volt egy hasonló korú fiúgyerek, Rupics Leónak hívták. Ez a fiú a nyarat nálunk töltötte, én pedig a telet töltöttem őnáluk. Ausztriában divatosak voltak ezek a Turnvereinek, tornaszervezetek. Én ezeken a tornaszervezeteken keresztül belesodródtam Rupics Leó barátommal az osztrák Heimwehrbe,[SZJ] Rüdiger von Stahrenberg főparancsnoksága alatt. A Heimwehr és az osztrák nemzeti szocialisták álltak egymással szemben. Mindkettő félkatonai alakulat volt. Minden évben Grazban volt egy országos szemle. Emlékszem, hogy az osztrák katonaság a várost mindig kétfelé választotta. Spanyol lovasokat, vasállványokat húztak, egyik oldalon tartotta a Heimwehr az országos értekezletét, a másik oldalon a nemzetiszocialisták. Ezt követően óriási felvonulás volt. Vigyáztak, nehogy valami összetűzésre kerüljön sor. Ott kezdődött tulajdonképpen az egész politikai ellenszenvem a horogkeresztesekkel szemben. Egyébként édesapámnak az volt az álláspontja, hogy katona ne politizáljon, mert a katonák csak háborút tudnak elképzelni. Mikor édesapám már nyugdíjban volt, akkor Szálasi kivetette rá a hálóját. Én visszaemlékszem, hogy több ízben fordult elő, hogy vasárnap délután, a kora délutáni órákban felkeresett bennünket egy-egy feketekávéra, és utána elmentek édesapámmal sétálni fel a Mártonhegyi úton, mert ilyenkor Szálasi útja mindig a Págerhoz vezetett, és ő rettenetesen agitálta apámat. Édesapám megmondta neki, hogy kérlek szépen mindig parancsot teljesítettem, legjobb tudásom és igyekezetem szerint. Amellett pedig értsd meg, hogy a társadalmi helyzetemmel és magához a kormányzóhoz fűződő kapcsolatommal nem összeegyeztethető. Édesapám és Horthy között a kapcsolat olyan volt, hogy apám bármikor felmehetett a kabinetirodába, és a Koós szárnysegéd bement és jelentette, hogy itt van Hertelendy. Horthy azt mondta: jöhet. Beszélgettek, időre való tekintet nélkül. Horthy megkérdezte apámat, hogy kérlek szépen, a feleségemhez nem mész át egypár szóra?
Aztán, gondolom, elérkezett a katonai szolgálati idő.
Igen. Én, mint magasan képzett és minősített repülő, a LÜSZ-höz kerültem, ez a légügyi hivatal rövidítése volt. Ugyanis a trianoni szerződésben előírták, hogy Magyarországnak milyen létszámú hadserege lehet, de nem lehet légi hadereje stb. stb. Azelőtt a repülőtereken az őrszolgálatot, a repülőgépek indítását és fogadását a csendőrség töltötte be. Mikor megalakult ez a hivatal, ezt úgy állították be, mint légi rendőrséget. De ez egy rejtett alakulat volt, éppen olyan rejtett katonai alakulat, mint a folyamőrség. Én ezekhez kerültem önkéntesként a '30-as években, Mátyásföldre. Ott kezdtem elsajátítani a motorosrepülést. Később, amikor létrejött a tengelyhatalmak megállapodása,[SZJ] kiküldtek Rómába a Litoria repülőtérre, az olasz légi haderőhöz, aminek Balbo volt a főparancsnoka. Úgyhogy én tulajdonképpen Olaszországban nyertem kiképzést. Mikor Olaszországból hazatértem, az egyenruhámon – roppant elegáns, angolos stílusú repülőuniformis volt – különleges jelzést viseltem, hogy magasan képzett, kvalifikált vadászrepülő voltam. Amikor kitört a világháború és megkezdődtek a légitámadások Budapest felett, akkor a légvédelemhez lettem beosztva. Részt vettem abban a tragikus augusztus 20-i angolszász légitámadásban, amikor a Városligetet szőnyegbombázás érte, és a Közlekedési Múzeum is megsemmisült. Akkor le is lőttek, sőt kölcsönösen lőttük le egymást. Egy Takács László nevezetű fiú volt a gépfegyverkezelőm, őrmester, ő lelőtte az egyik angol gépet, az angolok viszont engem, és mind a négyen katapultáltunk, és a Farkasréti temetőben értünk földet. A repülők között volt egy szolidaritás, ami abban nyilvánult meg, hogy különösen az angolokra azt tudom mondani, hogy rendkívül korrekt sportemberek voltak. Ezt határozottan állítom. Ők sportszerűen űzték a dolgot. Ha az angol repülők látták, hogy az ember olyan szituációba került, hogy itt nincs menekvés, akkor a jól ismert nemzetközi jelzéssel intettek, hogy barátom, tűnj el, menj a dolgodra. Sajnos ezt nem mondhattam el a négerekre. A négerek kegyetlen gonoszak voltak. Azok képesek voltak még az ejtőernyőn menekülőre is rálőni. Egy néger pilótától az ember semmi jóra nem számíthatott. Ezek a külföldi repülők, akik Magyarországon kényszerleszállást hajtottak végre, vagy valamilyen formában magyar fogságba kerültek, ezekkel a magyar kormány rendkívül lovagiasan bánt. Keszthelyen voltak elszállásolva, rettenetesen kényelmes állapotban, és állandó meghívott vendégeik voltak a különböző arisztokrata családoknak. Úgyhogy valóban úgy éltek Magyarországon, hogy nem egy őszintén bevallotta, hogy odahaza se élnek különbül, mint ahogy itt éltek. Különben ez egyik bizonyítéka volt annak is, hogy hogy viszonyult a magyar kormányzat vagy a magyar vezető társadalmi réteg a németekhez.
Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe Wallenberggel?
Egy alkalommal felhívott engem telefonon Raletta József, aki a krisztinavárosi római katolikus egyházközség plébániahivatalán dolgozott mint tisztviselő, hogy dr. Szabó Imre plébános úr óhajt velem beszélni, keressem fel a plébániahivatalban. Ez engem nem lepett meg, mert máskor is előfordult, hogy különböző, a cserkészcsapattal összefüggő dolgokban engem kerestek, velem beszélni óhajtottak. Elmentem a plébániahivatalba Raletta Józsefhez, ő azonnal a plébános úrhoz vezetett, aki közölte velem, hogy szeretnének nekem egy fontos megbízatást adni, illetve szeretnék, hogyha segítségére lennék egy külföldi úrnak, egy külföldi diplomatának bizonyos dolgokban, amelyek szoros összefüggésben állnak a háborús eseményekkel. Megbeszéltünk egy randevút a plébániahivatalban, amin aztán rajtam kívül jelen volt Sik Sándor és harmadikként Raoul Wallenberg.
A Lévai Jenő könyve szerint[SZJ] Raoul Wallenberg '42-ben járt először Magyarországon.
Lévai Jenőnek ez a megállapítása nem felel meg a valóságnak. Én legelőször Raoul Wallenberget 1938-ban láttam, mégpedig olyan körülmények között, hogy a Várban lévő Külügyminisztérium épületéből nagybátyámmal, Cseresnyés Lászlóval jöttem kifelé – ő diplomata volt –, Wallenberg pedig befelé tartott az épületbe. Ez futó találkozás volt, kizárólag csak a bemutatkozásra szorítkozott. Nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Mikor ott viszontláttam, akkor viszont dr. Szabó Imre és Sik Sándor nagy örömmel vették tudomásul, hogy Raoul Wallenberg és én tulajdonképpen már ismerjük egymást, mert ő is fölismert engem, én is őt, és kölcsönösen megállapítottuk, hogy mi már találkoztunk. Közölték velem, Sik Sándor vitte a szót, hogy az az elképzelésük, hogy én legyek segítségére Raoul Wallenbergnek részben az üldözött zsidóság, részben pedig veszélyben forgó más baloldali személyiségek mentésében. Továbbá feladatul tűzték ki nekem azt is, hogy Raoul Wallenberget vezessem be az elit társadalmi osztályba, ismertessem meg az ún. felső tízezerrel, akikre őneki a munkája eredményességéhez feltétlen szüksége van.
Te hogy reagáltál erre a felkérésre?
Én akkor megdöbbentem a kérésen, és kértem három nap gondolkodási időt, közölve, hogy szeretném ezt megbeszélni az édesapámmal. Mire Sik Sándor kijelentette, hogy gondolkozásra nincs idő, és nem is lenne kívánatos, ha én ebbe a dologba apámat bevonnám, illetve kikérném az ő tanácsát, hozzájárulását. Hivatkozott bizonyos valláserkölcsi dolgokra, hivatkozott a tíz cserkésztörvényre és sok minden egyébre. Én felhoztam, hogy egyáltalán nem vagyunk biztosak a háború végső kimenetelét illetően mi sem, de azt hiszem, senki a világon nem lehet száz százalékig biztos afelől, hogy mi lesz ennek a háborúnak a végső kimenetele, tekintettel arra, hogy rengeteget hallottunk különböző német csodafegyverekről, és olyan hírek terjedtek szerte az országban, hogy ezek a fegyverek képesek egyik napról a másikra a háború végső kimenetelét eldönteni. Felhoztam, hogy én rettentő komoly dologra vállalkozom, veszélyes dologra, mert míg Raoul Wallenberget védi a diplomáciai státusa, tehát ha valami történik, akkor legrosszabb esetben felszólítják, hogy 48 órán belül hagyja el az országot, ellenben én magyar állampolgár vagyok, én nemcsak a saját bőrömet viszem vásárra, hanem kockáztatom a családomat is, veszélybe sodrom a szüleimet, elsősorban édesapámat, aki katona, de veszélyt jelent ez az egész családomra, amelyiknek a történelmi múltjához nem fér kétség, és ezt a jelenlévők, elsősorban Sik Sándor és dr. Szabó Imre plébános úr is tudják. Tehát tulajdonképpen a veszély engem fenyeget. Mert kérem, jó, én elviszem Raoul Wallenberget ide vagy oda vagy amoda, ahol őt fenntartás nélkül, az én személyemet ismerve fogadni fogják. Ez idáig rendben van, de már az kockázatos dolog, amikor összehozom olyan közéleti személyiségekkel, akiknek a gondolkozását, magatartását, a dolgokhoz való hozzáállását nem ismerem. Nem látok bele az illetőkbe, hogy ők hogy gondolkodnak, és hogy fogják megítélni az én szerepemet. – Érdekes, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre, amikor először hoztam össze Raoul Wallenberggel az Attila utcai lakásában, megjegyezte, hogy ezt a tevékenységemet hogy tudom összeegyeztetni a származásommal, édesapám állásával, általában a családommal. És felhívta a figyelmemet arra, hogy tisztában vagyok-e azzal a kockázattal, amit vállaltam. Ezt azért bocsátottam előre, mert ha egy Bajcsy-Zsilinszky Endre így ítéli meg a dolgot, akkor mit várhattam a többiektől.
Bajcsy-Zsilinszky egyébként megint külön téma lenne, mert én Bandi bácsit 5 éves koromban ismertem meg Szegeden. Bandi bácsi egész különös ember volt, furcsa ember. Kurtanemes volt, kicsit csinált dzsentri. De dzsentribb volt a dzsentriknél.
Inkább a pályafutása elején, nem?
Egész életében. A haláláig borzasztó nagy tisztelője volt a Horthynak. Maradt is. Állítom neked, hogy még azon a tragikus karácsonyi napon is, amikor kivégezték, még a bitófa alatt is a Horthy tisztelője volt. Fantasztikus fajvédő volt. Állítom neked, ha a kannibalizmusban élt volna, akkor Bajcsy-Zsilinszky Endre minden áldott nap elfogyasztott volna egy zsidót. Aztán borzasztó krakéler, ki ha ő nem. A monarchiás békeidők huszártisztjének a megtestesítője volt. Kardcsörtető, akire elég volt csúnyán nézni, hogy máris kardot rántson és provokáljon. Természetesen megnézte a névjegyet, mert akárkit még összevagdalni se érdemes. A fehérterrorban sem volt olyan mellékszereplő, legfeljebb óvatos duhaj. Nem azt mondom, hogy közvetlenül részt vett a darutollas garázdálkodásokban, de nem volt tiszta, hogy úgy mondjam. Aztán változtak a dolgok. Ellenzékbe vonult, mert mindig éllovas akart lenni, mindig élenjárni, mindig pártvezéri, politikai vezéri babérokra tört. És mikor Gömbös mögött háttérbe szorult, akkor ez olyan hiúságból fakadó dacot váltott ki belőle, hogy teljesen eltérítette, balra tolta. A Philadelphia Kávéház a Krisztina tér közelében volt, ott üldögélt délelőttönként vagy a Spolarichnál, a Zöldfában. Ott ült a Philadelphia kirakatában, a Szabó Dezsővel, az íróval. Nem tudom Szabó Dezsőt hogy ismerted. Az öregúr mindig egy szivart rágott, fantasztikus büdös szivarokat tudott szívni, és mindig ilyen kihajtott galléros kravátliban járt, hogy a gégéje kilátszott. Ha arra jártam, Bandi bácsi gyakran kiszólt, hogy főcserkész, gyere csak be! Ez megtiszteltetés volt, persze, hogy mentem. Egyszer szóvá tettem, hogy Bandi bácsi, sokszor úgy nem értem magát. Mire azt mondta nekem, hogy ide figyelj, édes öcsém, engem most nem érdekel az, hogy zsidó vagy kommunista, vagy ez, vagy az. Én most még az ördöggel is szövetségre lépek. Aztán ezeket a zsidó meg kommunista dolgokat majd, ha vége lesz a háborúnak, akkor rendezzük. Tudod, ezek számomra egy kicsit visszás dolgok voltak. Egy másik alkalommal egy nyári reggelen éppen a Zöldfába tartottam. A krisztinavárosi plébánia előtt hosszú sorban álltak a zsidók kikeresztelkedésre várakozva. Bandi bácsi megint a szokott stílusában: mi van főcserkész? Tiszteletem stb. Mondja, mi az ott a túloldalon, az a sorban állás? Mit osztanak ott? Mondom neki, hogy miről van szó. Azt mondja, hiába keresztelkednek ki, a törvény szellemében hiába van minden. Nem számít. Azt mondja, most megszállta őket a Szent Lélek. Azt mondja – evangélikus volt –, a ti papjaitok meg most ezt elhiszik? Mondom neki, Bandi bácsi, nézze, a mi papjainknak nincs arra módjuk, hogy azt kutassák, hogy ez most szívből vagy érdekből jön. A törvény azt írja elő, hogy egy pásztor, egy akol, ők kötelesek megkeresztelni és fölvenni az egyházba. Aztán – mondom – az már az ő dolguk meg az Isten dolga, hogy igaz-e a szándék, vagy nem igaz. Azt mondja, jól megtanultad a leckét. Mondom, papokhoz jártam iskolába. Jól van, jól van, azt mondja, rendes gyerek vagy.
Miről esett még szó ezen az első megbeszélésen?
Mindezek után felmerült, szintén Sik Sándor vetette fel, az én munkám anyagi honorálása. Én azonnal, habozás nélkül azt válaszoltam, hogy kérem, ha én ezt a dolgot vállalom, akkor ezt kizárólag valláserkölcsi okokból, humánumból, részben a cserkészekre való tekintettel vállalom, és semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem fogadok el. Az ellenvetésükre azt is hozzátettem, hogy ebben az is vezérel, hogy ha netán valami történne, amivel feltétlen számolni kell, legalább az a mentségemre szolgáljon, hogy ebből nekem semmiféle anyagi előnyöm nem származott.
Akkor tehát, a kétségeid ellenére, végül is elvállaltad azt a szerepet, amire fölkértek.
Igen, én elvállaltam a dolgot, mert valahogy olyan volt a szituáció, hogy nem térhettem ki előle. Később aztán annyira belebonyolódtam a dologba, hogy nem is lehetett szó arról, hogy visszalépjek. Nem beszélve arról, hogy családi vonatkozásban is úgy alakultak a dolgok, hogy már nem volt visszaút számomra.
Melyek voltak az első konkrét lépések? Kikkel ismertetted meg?
Elvittem őt a Ripka főpolgármesterhez; nem a hivatalába, hanem a családhoz. Megismertettem őt gróf Keglevich-csel. Gróf Keglevich gróf Karácsonyinak volt az örökbe fogadott, nevelt fia, a gróf Karácsonyi Imre pedig a máltai lovagrend magyarországi képviselője. Borzasztó gőgös arisztokrata. Azt kell mondanom, hogy még az arisztokraták között is disztingvált. Én ismertettem meg a Láng gépgyárosékkal, a Bársony professzorékkal, Grődli Dórával, mert ők olyan társasági életet éltek, ahol sokan összejöttek. Grődli Dóra szalonja találkozóhelye volt a magyar művészvilágnak. Az akkori idők színészei, Jávor Palival az élen, mind megfordultak ott. Aztán borzasztó sokat jelentett neki, hogy összehoztam őt gróf Esterházy Tamással, akit még Pápáról ismertem. Megismerte, ugyancsak rajtam keresztül, Karády Katalint. Szóval rengeteg ismeretsége volt, rengeteg emberrel hoztam őt össze a legkülönbözőbb helyeken. Ha rendeztem valami jótékony célú táncestélyt, vagy elmentem egy bálba, akkor mindig gondoskodtam arról, hogy kapjon meghívót, tiszteletjegyet. Pl. elvittem a farsangi báli szezon egyik legpatinásabb, legnagyobb eseményére, a vitézi bálra, a Vigadóba. Ott megragadtam az alkalmat, és nagyon sok embernek bemutattam. Wallenberg fantasztikusan jó emberismerő volt. Neki elég volt valakivel találkozni, két szót váltani, és azonnal fölmérte, hogy ezzel most milyen stílusban kell létezni. Egy rendkívül szimpatikus, behízelgő modorú, jó fellépésű ember volt, européer; azt hiszem, hat nyelven beszélt tökéletesen. Bárhova vittem, természetesen megnyerte a társaság tetszését. Kézről kézre adták, meghívásokat kapott, újabb ismeretségekre tett szert stb. A Várban Horthy minden évben adott egy garden partyt a királyi palota parkjában, ott, ahol a Savoyai Eugén szobra áll. Erre a magyar közélet, az arisztokrácia, a művészvilág, tehát az ún. felső tízezer tagjai mind hivatalosak voltak. Wallenberg is meghívást kapott, mint a svéd követségi diplomácia tagja, részben az én közvetítésemmel is. De ő ekkor már ismerte többek között Horthy Istvánt, a kormányzóhelyettest és főleg ismerte ifjú Horthy Miklóst, akivel különben rendkívüli módon összebarátkozott, és aki neki ugyancsak nagyon komoly, jó szolgálatokat tett, sőt nem egy esetben az általa tett lépések Raoul Wallenbergnek hasznosabbak és gyümölcsözőbbek voltak, mint az én ismeretségem. Kijárt például a lóversenypályára is, ott is ismeretségeket kötött. Wallenberg itt annyira kiépítette maga körül a kapcsolatokat, hogy előfordult, hogy Horthy meghívta a saját páholyába, a fő tribünön fönntartott kormányzói páholyba. Ellenben támadt köztünk egy nézeteltérés, mert Raoul Wallenberg körül egyre több olyan személy is kezdett nyüzsögni, akikkel szemben én fenntartással éltem.
Például?
Ezek az emberek főleg a kereskedelmi és üzleti világból kerültek ki. Ezekre az ismeretségekre úgy tett szert, hogy felvittem az Aponyi tér 1-be, a királyi bérpalota I. emeletére, ahol a Magyar Királyi Automobil Club volt, és oda is beszerveztem. Ott került kapcsolatba ezeken az autóklub-tagokon keresztül különböző autó- és külképviseletek üzletkötőivel, tehát üzletemberekkel.
Ott személy szerint kinek mutattad be?
Megismertettem többek között báró Herczog Andrással, báró Wolfnerrel, az újpesti cipőgyárossal, akik hobbiból mindketten autóversenyzők is voltak. Ott ismertettem meg Hild Károllyal, Hild építészmérnöknek a fiával. De voltak ott üzletemberek, akikkel szemben nekem fenntartásaim voltak. Féltem tőlük, éspediglen azért, mert meggyőződésem volt, hogy előbb vagy utóbb, valamilyen módon összeütközésbe fognak kerülni a hatóságokkal, és nem tartottam őket olyanoknak, akik nem fogják kifecsegni az én szerepemet. Sok ember volt ott, afféle kétes egzisztenciának nevezhető. Mondjuk úgy, hogy svihákok voltak. Tehát az anyagi bázisuk problémás volt. Sodródtak azokhoz, akik uralták az akkori társasági életet. Ragadtak hozzájuk, az ő fényükben éltek, de kérdéses volt, hogy miből biztosítják ehhez az anyagi alapot. Pl. volt egy autóversenyző, Singernek hívták. Hogy ennek a Singernek tulajdonképpen miből telt az autóversenyzésre, és miből élt, rejtély volt, mert az életformája alapján mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy valahol valamit dolgozik, valamit csinál. A nap nagy részét az autóklubban töltötte, vagy a Belváros különböző kávéházaiban, szórakozóhelyein, vagy sétált a Váci utcában, tehát nem tudom, hogy hol, mikor és hogy dolgozott. Ezt csak azért említem, hogy voltak olyan egzisztenciák ott a Raoul Wallenberg körül, egyre több tűnt fel ilyen, akik engem irritáltak. Ezt többször meg is mondtam neki.
A mentőakciókban milyen módon működtél közre?
Volt egy óriási szerencsém, amit nem hallgathatok el, mert szorosan összefügg Wallenberggel. Nekem az első lakásom a Levendula utca 6-ban volt, és volt egy házfelügyelőm. Az öccse Szálasi testőrségéhez tartozott. Engem többször elkaptak. De ezek az emberek végső fokon mindig megmentettek.
A Számonkérő Széknél, itt a Radetzky laktanyában,[SZJ] a fiatal csendőrtisztek édesapámra való tekintettel, szolidaritásból mindig megmentettek. Amikor Horthy proklamációja[SZJ] elhangzott, akkor én éppen Esztergomban teljesítettem szolgálatot, és formálisan megszöktem. Autóstoppal jöttem Budapestre német teherautón. Szerencsére itt a város határában, bár állt a katonaság, de a német teherautót nem állították meg, így aztán szerencsésen bejutottam. Nem mentem haza, hanem egyenesen a szüleim lakására mentem, ahol édesapám megrökönyödve, megrémülve vette tudomásul, hogy mit csináltam, és azt mondta, hogy föl se tudom fogni, hogy micsoda őrültséget műveltem. Azonnal összepakolt, és elvitt a Mária Terézia laktanyába,[SZJ] az akkori városparancsnokhoz, Csipkés ezredeshez, akinek előadta, hogy mi történt. Erre azt javasolta, hogy önként jelentkezzem a Margit körúti fegyházban.[SZJ] El is mentem, de nem voltam ott túlságosan sokáig, mert édesapám közbenjárására kikért a csendőrség. Miután kikértek, természetesen mindjárt szabadultam is, úgyhogy megszűntem attól kezdve katonának lenni.
Átkerültél a csendőrség állományába?
Nem. Oda kértek át, de csak névleg, hogy legyen valami jogcím arra, hogy a Margit körútról kiszabaduljak. Csak addig tartott, amíg az egyik helyről a másikra átkísértek. Ezt követően egy alkalommal a Majesticba kerültem a Szabadság-hegyre,[SZJ] ahol nagyon illusztris társaságba keveredtem, mert becsuktak egy szobába, ahol rajtam kívül két úr ült az üres szobában a parketton; az egyik Egyed Zoltán volt, a Színházi Élet főszerkesztője, a másik pedig Jávor Pali, a színművész.
Hogy kerültél oda?
A Gestapo kapott el. A Kisrókus utca környékén lakott egy özvegyasszony, egy zsidó nő a kisfiával. Ennek a nőnek volt egy udvarlója, egy nála lakó Wehrmacht-tiszt. Én tudomást szereztem arról, hogy a nyilasok ezt a Wehrmacht-tisztet figyelik, és rajtaütésszerű lebuktatásra készülnek.
Erről honnan szereztél tudomást?
Oly módon, hogy a Böszörményi úton, a Böszörményi út 13–15-ben lakott egy hitelbankbeli altiszt, akinek a fia rendkívül jófejű, intelligens gyerek volt, de a Nyilaskeresztes Pártnak esküdt tagja. Ettől a szomszédtól tudtam meg, ez kotyogta el, hogy bevetésre készülnek az éjszakai órákban, mert tudomásukra jutott, hogy a Bajvívó utcában egy Wehrmacht-tiszt lakik, és ennek a zsidó származású nőnek nyilván olyan dolgokat hoz a tudomására vagy mond el, ami nem kívánatos. Én nyomban megjelentem a Bajvívó utcában, és leadtam a drótot.
Ilyen ügyben a nyilasok eljárhattak? Ez nem a Gestapo ügye volt?
Persze hogy eljárhattak abban az időben, de mennyire! Miben nem járhattak el? Mindenben.
De egy német tiszttel szemben is?
Még egy német tiszttel szemben is. Nem tudod elképzelni, hogy milyen dolgok voltak. Tehát ledrótoztam. Sajnos azonban, hiba csúszott a dologba. A nő nem adott nekem hitelt, sőt nemcsak hogy nem adott hitelt, hanem letagadta a német tiszttel való kapcsolatát. Kijelentette, hogy semmiféle német tisztről nincs tudomása, és engem formálisan agent provocateurnek minősített. Én bocsánatot kértem, mondván, hogy ne tekintse ezt tolakodásnak, engem abszolút jó szándék vezetett, és végtelenül sajnálom, hogyha kellemetlenséget okoztam. Azzal elhagytam a házat. Igen ám, csakhogy a hölgy túl okos akart lenni, és feljelentett. Én, hogy a hölgynek a kételkedését eloszlassam, szabályszerűen bemutatkoztam, pontosan megmondtam a címemet is, sőt az akkori telefonszámot is, mindent. Tehát semmi kétség nem fért a dologhoz. Így kerültem azután fel a Majesticbe. A német tiszt este hazatért, és bekövetkezett az, amit én mondtam. Hogy a német tiszttel mi lett, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy a hölgyet a nyilasok elhurcolták a gyerekkel együtt.
Veled mi történt a Majesticben?
A Majesticben nagyon érdekes volt a dolog, mert Jávor Pál és Egyed Zoltán kijelentette, hogy ők már itt vannak nem tudom mennyi ideje, de őhozzájuk az égvilágon senki egy szót nem szól. Jávor arra hivatkozott, hogy őt a családjával kapcsolatban hozták fel, és Kiss Ferencet állította be úgy, mint aki felelős a dolgokért. Sose felejtem el, hogy Jávor Pali egy teátrális mozdulattal maga mellé mutatott és mondta, hogy Hertelendy úr, parancsoljon helyet foglalni a parkettán. Rettenetes volt a kemény parkettán ülni, fekvésről ne is beszéljünk, az egy kínszenvedés volt. Se párna, se semmi. Lényeg az, hogy öt napig voltam a Majesticben, de öt napon keresztül az égvilágon senki nem szólt hozzánk. Öt nap elteltével, este jöttek értem fiatal katonák, olasz karabéllyal felszerelve. Abesszíniában használtak ilyeneket. Arról voltak híresek, hogy kiselejtezett hadianyagból valók, és nem lehet őket elsütni. Úgyhogy ez csak ijesztgetésül szolgált. Aki félt a puskától, arra feltétlenül hatással volt. Jöttek értem, már késő volt, éjfél felé járt, és kivittek az épület előterébe, ahol már össze volt állítva egy csoport, kb. 20-30 ember, nők és férfiak vegyesen. Sorba állítottak bennünket, és kimentünk a fogaskerekű villamos fabódéjába. Még akkor a régi fabódé volt. Jött a fogaskerekű a végállomásról, és felpakoltak bennünket az utolsó kocsira. Két kocsiból állt a szerelvény. Én a peronon maradtam egy kiskatonával. Elindult a szerelvény és kb. ott, ahol az erdei iskola van, megszólaltak a légvédelmi szirénák. Abban a pillanatban átfutott rajtam a gondolat, hogy most vagy soha. Lecsaptam az ajtót és ledobtam magam a mélységbe. Az új Szent János kórháznak a kerítése ott húzódik. Rettenetesen összezúztam magam, nem is tudom, hogy értem le. De minden fájdalmat felejtve, futásnak eredtem a sötétben.
A mentőakcióktól kanyarodtunk el.
A viszonylagos védettségemet kihasználva én egyenesen sportot csináltam a dologból, és kezdtem egészen vakmerő akciókat végrehajtani, ami sok esetben szinte az öngyilkossággal volt határos. Csak azt tudom mondani, még ha azzal vádolsz is, hogy ez szerénytelenség, hogy Raoul Wallenberg nélkülem megközelítőleg sem tudta volna azt csinálni, amit csinált. Mert tulajdonképpen, ha úgy ítéljük meg, minden kritikus, és, hogy úgy mondjam, piszkos dolgot nekem kellett elvégezni.
Jó lenne, ha ennek a konkrét állomásain végigmennénk.
Voltak ezek a bizonyos kabinetirodai hivatalos nyomtatványok, amelyeket részben mi állítottunk elő, a Hertelendy László és Társa cég, tehát csak ki kellett tölteni és bélyegzőt kellett szerezni, ami ebben az esetben nem volt probléma. Én ezekkel a papírokkal besétáltam a téglagyárba és kihoztam azokat, akiket Wallenberg megnevezett. Megmondom neked, hogy a semleges Wallenbergnek, amikor idejött, talán, ha sokat mondok, 500 ember megmentésére volt lehetősége. Elkezdődött a svéd menlevelek készítése. Ez nyomdai termék volt. Akkor beszálltak a semleges államok, Svájc nagyon nagy mértékben, a Vatikán, a pápai nunciatúra. De ezek úgy gyártották a papírt, hogy végül a nyilasok már kutyába se vették. Ha valaki előállt egy ilyen papírral, azon nyomban kikapták a kezéből, és már tépték is össze, nem ért semmit sem. Akkor kezdtem én el a kabinetirodánál próbálkozni. Persze ez egy olyan dolog, hogy egy kívülálló, aki nem ismeri a körülményeimet, apám kapcsolatait, az kétségbe vonhatja. Pedig tény, hogy én felmentem és a szárnysegédek közül, akár a Koós, akár a Toszt, mindig segített.
Milyen formában kérted a segítségüket?
Magyarán megmondtam, hogy mit akarok. A Horthyt Hitler rettenetesen megalázta. Horthy osztrák–magyar monarchiabeli tengerésztiszt volt, mégpedig nem akármilyen. Ferenc József szárnysegédjeként beleélte magát a Habsburg udvari etikettbe és abba a környezetbe. Hitler, aki tulajdonképpen primitív, műveletlen giccsfestőként került hatalomra, úgy bánt Horthyval, hogy azt Horthy megemészteni nem tudta, megfeküdte a gyomrát. Egész egyszerűen allergiás volt tőle.
Amit most mondasz a Horthyról, ez hogy függ össze azzal, hogy te a kabinetirodához fordultál?
Horthyban benne volt az, hogy ő mentette a zsidóságot. Nézd, ő megtett mindent. Függetlenül attól, hogy milyen viszony fűzte pl. a Goldberger családhoz, vagy hogy a Goldberger lányával milyen kapcsolata volt a Miklósnak. A Horthy emberségből igenis mentette a zsidóságot, és neki az volt a megállapítása, hogy ez nem elintézési mód. Nem lehet emberekkel így bánni. És meg kell mondanom, hogy őt ebben a környezete is támogatta. Tehát azok az emberek, akik körülvették, azok fenntartás nélkül támogatták ebben a törekvésében.
És ennek következtében kaphattál te segítséget tőlük?
Horthynak tudomása volt arról, hogy én mit csinálok. Tudta. És a személyzet is tudta. Így aztán én rendelkeztem olyan menlevelekkel, amelyek szabályszerűen alá voltak írva, le voltak bélyegezve, csak egyszerűen ki kellett tölteni. És meg kell mondanom, hogy nem tudom miért, de ezeket a menleveleket a nyilasok tiszteletben tartották. Mert ide be lett írva, hogy mit tudom én, az I. világháborúban ezt vagy azt csinált, és a dolog el volt intézve.
Ezeket a menleveleket a te kérésedre állította ki a kabinetiroda?
Nem. Én ezeket a menleveleket kiállítatlanul, aláírva és lebélyegezve kézhez kaptam.
Összesen kb. milyen mennyiségben?
Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, ami a közelmúltban elhangzott a tévében vagy a rádióban, hogy több tízezer embert megmentett a Wallenberg. Ez nem felel meg a valóságnak. Kb. tízezer embert, ez így korrekt, de több tízezerről nem lehet szó. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, tehát az elhurcolástól, ahhoz, nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy hetvenöt százalékban hozzájárultam.
A menleveleken kívül még mivel?
Nézd, említhetem többek között Bajor Gizit. Bajor Gizi a saját házában mentett embereket, természetesen művészekre gondolok itt, kollégáira, akiknek viszont én nyújtottam segítséget, mert az nem volt száz százalékig biztos megoldás számukra, hogy egy villában húzza meg magát olyan sok ember, mint amennyi ott meghúzta magát.
Te ezeknek az embereknek milyen módon segítettél?
A nagy sárga házban az igazgatói tisztet – az elmegyógyintézetre gondolok, a Lipótra – egy Petrovits nevezetű igazgató-főorvos töltötte be, aki az Osztrák–Magyar Monarchia idején a haditengerészeinél szolgált, és többek között részt vett a kínai boxerlázadás leverésében is. Rendkívüli ember volt. Nagyon sok embert sikerült elhelyeznem nála azon a címen, hogy az illető elmebeteg, holott semmi baja nem volt. Persze itt bizonyos tekintetben igazolnom kell Raoul Wallenberget anyagi vonatkozásban, mert ezek az akciók bizony komoly pénzbe kerültek. Egyébként nemcsak a Lipóton helyeztem én el betegeket, hanem a Kékgolyó utcai Schwartzer Szanatóriumban is, mert tudtam arról, hogy a Schwartzer bizonyos esetekben, a háborút megelőző időkben is, súlyos bűntények vádlottait – persze kivételes személyekről van szó – oly módon mentette meg, hogy bolondnak nyilvánította őket. Egy neves arisztokratát is, aki illuminált állapotban személyi inasát megölte. Mivel én erről tudomással bírtam, bekvártélyoztam oda embereket, de tekintettel arra, hogy a Schwartzer magánszanatórium volt, ez pénzbe került, és nem volt filléres dolog. De az illetők mindenesetre megmenekültek.
Milyen lehetőségeid voltak még az embermentésre?
Például nagyon sok embert helyeztem el a Fő utcai zárdában, ahol most öregek elfekvője van, az Anna templom mellett, ott helyeztem el rengeteg embert. Azonkívül rengeteg kisgyereket mentettünk meg olyan formában, hogy szüleiktől elszakított egész kis gyerekeket, 4-5-6 éveseket, elhelyeztünk a Naphegy utcai zárdában, a szentvincés nővéreknél. Ez borzasztó nagy dolog volt, mert az ostrom alatt ezeknek a gyerekeknek a teljes ellátását sikerült megoldani. Az előzmény az volt, hogy a katonaság beszorult a Krisztina térre, a templom és az iskola közötti területre. Hogy a lovakat fedél alá helyezzük, egyszerűen bevittük a magasföldszintre, az iskolai osztályokba, és az iskolával szemben lévő August cukrászdába. Ez a cukrászda jelenleg is megvan, azt hiszem, most Dérynének hívják. Amíg ezeknek a lovaknak volt mit enni, addig rendben volt minden, csakhogy a kaja elfogyott, és nem volt utánpótlás. Ezek a szegény párák egy darabig még ették, ami ott ehető volt, szőnyeget, fát, bútort, de aztán – rettenetes volt ezt végigszenvedni és végignézni – ezek az állatok kimúltak. Akkor a tetemeket kötelekkel megkötözve felvontattuk az apácákhoz ide a rendházba, a zárdába, ahol fel lettek dolgozva fasírozottnak és egyéb módon. Úgyhogy mikor véget ért az ostrom, ezek a kisgyerekek úgy kerültek elő, olyan állapotban, hogy állítom neked, hogy háború nélkül, a szüleik felügyelete alatt sem lehettek volna jobban.
Hogyan történt az odamenekítésük?
Borzasztó egyszerűen. Elmondok neked egy példát. Az Amerikai úton van egy nagy kórház, agysebészet.[SZJ] Ebben gyűjtögették össze a zsidókat, majd egy napon a nyilasok elvitték őket a régi lóversenypályára, Zuglóba. Ott elválasztották a férfiakat a nőktől. A nők és a gyerekek együtt maradtak. Ekkor léptem közbe, mégpedig, bármennyire is hihetetlen, katonai segédlettel. Az anyáktól leválasztottam a gyerekeket, mondván, hogy bármilyen fájdalmas, a gyerekre tekintettel kell lenni, hagyják és ne tiltakozzanak az ellen, hogy a gyerekek velem jöjjenek. Persze nem tartottam én ott népgyűlést. Sorra mentem és máris fogtam a gyerek kezét, miközben jelentőségteljesen érzékeltettem egy-egy szemvillanással vagy más gesztussal, hogy asszonyom, most ne okoskodjon, mert most vagy soha. És amilyen gyorsan csak lehetett, eltávolítottam a gyerekeket.
Honnan vetted ehhez a katonai segítséget?
Ehhez tudni kell, hogy a csendőrség régi állományát távolról sem lehetett olyan könnyen felhasználni a deportálásokban és hasonló dolgokban. Ezt az a frissen létrehozott állomány végezte, amelyet akkoriban toboroztak, főleg a visszacsatolt területekről. Én az apám révén szerzett kapcsolatok segítségével csendőröket vettem igénybe, de nem azt a csendőrséget, amelyiknek látszattábla lógott a nyakában, hanem a másikat. Csakhogy erre nem gondoltak az illetékesek, a nyilasok. A nyilasok csak azt látták, hogy csendőrök. Ami pedig engem illet, engem igazoltattak, de én megnyugtató módon tudtam igazolni magam.
És miután igazoltad magad, hagytak nyugodtan ténykedni?
Igen, mert én azt mondtam, hogy kérem, én hivatalból csinálom a dolgot, és nincs semmi probléma. Gondoskodtunk teherautóról, fölpakoltam a gyerekeket, és gyerünk Budára, ahol minden elő volt készítve.
Akkor már csak egy kérdés merül fel. Hogy kerültél a lóversenypályára, honnan tudtad meg, hogy ez az akció készül, és ott neked ilyen szereped lehet majd?
Onnan, hogy tudomásomra jutott, hogy ebben a kórházban – mert ez kerületenként ment – összegyűjtöttek ennyi zsidó családot. Logikus volt, hogy nem azért gyűjtötték őket össze, hogy gyógykezeljék. Tehát világos volt, hogy valami készül. Csak a kórház tájékára kellett menni, és mindig meg lehetett tudni, hogy mi fog történni. Még egy dolgot szeretnék hangsúlyozni. A magyar államrendőrség, az egy nagy segítség volt. A rendőrre, az utcai rendőrre, arra lehetett számítani. És lehetett a rendőri tisztikarra is számítani. A nyilasok és a rendőrök nem bírták egymást. Nem bírták a rendőrök elviselni a nyilasok agresszív föllépését velük szemben. Te nagyon jól tudod, hogy a magyar nép egyik sajátossága, hogy ha uniformist adnak rá, és csak egy kis légypiszoknyi hatalmat, akkor borzasztóan sérti a hiúságát, ha nem tartják tiszteletben. Ez volt a rendőrségben. A rendőr a nyilasok által megszervezett éjszakai razziákon olyan kelletlenül vett részt, hogy vaknak kellett annak lenni, aki nem vette észre, hogy ezek az emberek csak azért nem tagadják meg a parancs teljesítését, mert nem akarják vállalni a következményeket. Egyébként amikor '56-ban kitört a forradalom, a saját szememmel láttam, hogy az akkori rendőrség tagjai milyen szépen hazavonultak, és egyáltalán nem teljesítették a rendőri feladataikat.
Térjünk vissza Wallenberg személyéhez.
Ellentmondásos ember volt. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nagyon sok könyv jelent meg a Raoul Wallenbergről. Ezeket a könyveket publicisták írták, akik Raoul Wallenberget egyáltalán nem, vagy csak hírből, hallomásból, másoknak az elbeszéléséből ismerték, és a maguk módján, a nyugati újságírók stílusában kiszínezték a dolgokat. Ezt azért említem, mert Raoul Wallenbergről a legfantasztikusabb dolgok terjedtek el. Pl. azt terjesztették róla, hogy éjnek évadján lement a Duna-partra, és a nyilas pártszolgálatosok elől elhozta a zsidókat. Ez képtelenség! Ez nem felel meg a valóságnak. Raoul Wallenberg, mint mondtam, intelligens, okos ember volt, de határozottan állítom, hogy nem volt hősi típus. Meggondolta, hogy mit csinál. Azt tartotta, hogy az okosság és a bátorság két olyan tulajdonság, ami ritkán párosul. Egy okos ember meggondolja, hogy fejjel a falnak szaladjon, mert betöri a fejét vagy legjobb esetben is jól megüti, és akkor mi van. Tehát ezek nem feleltek meg a valóságnak. Mint ahogy nem felelt meg a valóságnak az sem, hogy kiment a Bécsi úti téglagyárba, és ott egyszerűen besétált, és kiválogatott a több száz vagy több ezer ember közül személyeket, és egyszerűen kihozta őket. Ez lehetetlenség, ez képtelenség. Aki ilyet állít, arra csak azt tudom mondani, kerülve minden finomságot, hogy hazudik.
El lehet képzelni, hogy valaki bemenjen a rendőrségre, vagy egy börtönbe, vagy egy internálótáborba, és onnan se szó, se beszéd kihozzon valakit? Egy diplomatának meg van határozva a mozgási lehetősége. Az más lapra tartozik, hogy ez csak a látszat, álcázás volt, hogy svéd követségi diplomata. Az Egyesült Államok zsidó szervezeteinek, a JOINT-nak[SZJ] stb.-nek a megbízásából és pénzéből jött Magyarországra. De itt hozzá kell tennem, hogy nem kizárólagosan ezt a feladatot töltötte be. Én a vele való együttműködésem során számtalan esetben tapasztaltam, hogy az érdeklődése kiterjedt olyan dolgokra, amikből feltételezhető volt, hogy az Egyesült Államoknak is teljesít bizonyos megfigyelő – mondjuk ki magyarán – kémtevékenységet.
Tudnál konkrét példát mondani?
Egyszer például váratlanul elém állt azzal, hogy szeretné megismerni Álgya Pap Sándort, aki akkor honvédelmi államtitkár volt. Én megkérdeztem tőle, hogy miért óhajtja ezt az ismeretséget annyira, mikor én egyáltalán nem tartom Álgya Pap Sándort olyan személynek, aki bármit is tudna segíteni. Erre azt felelte, hogy úgy tudja, Álgya Pap Sándornak van egy nagyon szép lánya. Mondom, igen, valóban, a Mariann. Akkor jól ismerem? Mondom, hogyne ismerném; a nagybátyám, Cseresnyés László ügyvéd udvarol neki, és gyakori vendég náluk. Mondtam Raoul Wallenbergnek, hogy kérlek szépen, a barátságnak és annak a munkának, amit mi végzünk, előfeltétele a bizalom. A kölcsönös bizalom. Bizalmat csak bizalommal lehet honorálni. Te egyszer már édesapám állásával összefüggésben olyan dolgok iránt kezdtél érdeklődni, ami engem gondolkodóba ejtett. Mondtam neki, hogy Raoul, tisztázzunk valamit! Embermentéssel foglalkozunk, vagy pedig Magyarország katonai szempontból érdekel bennünket? Mert nézd, az előbbiben én hajlandó vagyok segíteni neked, de engedd meg, az utóbbi dologban semmilyen körülmények között nem segítelek, mert nem tudod felfogni, hogy micsoda következményekkel járna rám az, ha engem azon kapnak rajta, hogy én kémkedek, vagy egy idegen állam részére előmozdítok kémkedési lehetőséget. Akkor ő legnagyobb meglepetésemre kijelentette, hogy hát igen, valóban érdeklik más dolgok is, de ezt azért nem nevezné így, hogy kémkedés.
Hanem?
Megnyugtatott engem, hogy az amerikaiaknak, a szövetségeseknek megvannak erre a megfelelőbb emberei, mint ő. Én tudomásul vettem ezt a választ, és csak azt mondtam neki, hogy nagyon kérem, hogy ebből a dologból hagyjon ki. A továbbiak folyamán is voltak még apróbb megnyilvánulásai bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Karády Katalinnak volt egy barátja, Ujszászi tábornok. Ez borzasztó féltékeny volt a Karádyra, és azt hitte, hogy a Wallenbergnek valami férfias szándékai vannak, holott erről szó sem volt. Wallenberg ott megint inkább a tábornok urat akarta megközelíteni, miután informálódott, hogy Ujszászi a vezérkar tagja.
Vagy például én vitorlázórepülő voltam, és ő az iránt érdeklődött, hogy a vitorlázórepülő-kiképzés mennyiben szolgálja a katonai repülés utánpótlását. Én elvittem őt a MAC-ba,[SZJ] a Margitszigetre, ahol most az Úttörő stadion van. Akkor nagyon elegáns hely volt, és azt lehet mondani, hogy ott az egész magyar élsporttal kapcsolatba került. Megismertettem Jeneyvel. Katonatiszt volt, úrlovas. Kiváló lovas, nemzetközi viszonylatban is, óriási díjakat nyert, az Edward walesi herceggel is kapcsolatba került. Én a Wallenberget összehoztam a Jeneyvel is, mégpedig olyan formában, hogy a csendőrségnél is volt lovas csendőrség: az élén a Bíró százados állt, szintén kiváló úrlovas, és az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba a Jeneyvel, majd az én segítségemmel Wallenberg is, aki megjátszotta magát, mondván, hogy borzasztóan szereti a lovakat, és minden érdekli, ami a lóval összefügg. De szerintem itt is elsősorban az érdekelte, hogy mi van a lovas hadseregnél. A leventemozgalom iránt is érdeklődött, sőt egyszer kért is, hogy vigyem el egy leventekiképzésre vasárnap, a reggeli órákban. Én akkor ennek eleget is tettem. Visszatérve a nyugati sajtóban megjelent írásokra, fantasztikus dolgokat hordtak össze vele kapcsolatban, úgyhogy misztikus világot teremtettek körülötte, és úgy tüntetik föl, hogy egyáltalában nem lepődnék meg azon, ha ezek alapján a katolikus egyháznak javasolják, hogy emeljék a boldogok vagy a szentek sorába. Pedig sem az egyik, sem a másik nem volt.
Ezt pontosabban hogy érted?
Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt egy önzetlen ember. Amikor szóvá tettem anyagi vonatkozású dolgokat és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre szüksége van ahhoz, hogy olyan embereket mentsen meg, akiknek nincs pénzük. Ez elfogadható érv volt. A másiknak, akinek pénze van, az élete többet jelent, mint a pénze – ebben is van valami igazság. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtania kell. Rázós probléma pl., ami az Arizona mulatóban történt. Mélységesen meglep, hogy Rátonyi Róbert most megjelent Arizona-könyve[SZJ] nem foglalkozik ezzel a dologgal. Csodálkozom azon, hogy Rátonyinak, aki úgy állítja be a dolgot, hogy milyen bennfentes volt, ezek a dolgok elkerülték a figyelmét. De tény az, hogy én a Rozsnyaynénak, a Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran hívtam fel a figyelmét arra, hogy könyörgöm, senkinek ne adjon egy vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában. Mert ő a férjét kereste, és mindenféle ígéretekkel pumpolták. De meg kell mondanom, hogy lebecsült engem, visszautasított, mondván, hogy ha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.
A többes szám, hogy pumpolták, ez Eichmannra és Wallenbergre vonatkozik?
Természetesen. Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak. Rendszeresen együtt szórakoztak. Az estéiket a különböző pesti szórakozóhelyeken töltötték, és hol az egyik, hol a másik látta a másikat vendégül vacsorára, erre-arra. Megmondom neked, hogy Miss Arizona Rozsnyayné megkopasztásában nagyon nagy része volt, vele nem viselkedett ferül, inkorrekt volt.
Úgy véled, hogy Wallenberg ilyen esetekben a saját zsebére is dolgozott?
Nagyon sok esetben. Mert, ne haragudj, de sem az amerikaiak, sem a svéd követség, sem mások nem küldtek neki briliáns fülbevalókat és -gyűrűket azzal, hogy Wallenberg úr, ezt ossza szét. Hanem, ahol lehetett, ott igenis profitált az üzletből, amit azzal magyarázott nekem, hogy kérlek szépen, valamit valamiért, mert nem áll nekem korlátlanul rendelkezésemre pénz, hogy mindezt fedezni tudjam.
Az a kérdés, hogy mire fordította?
Pl. a Kemény Gábor, a nyilas miniszter feleségének, de sok mindenki másnak is ajándékozott ékszereket. Egy névnap, egy születésnap jó alkalom volt arra, hogy valamit ajándékozzon. A Váci utcában volt a Bachrut, híres ékszerész, fogalom volt a neve. Állandóan tőle kellett ékszerdobozokat kunyerálni. A Wallenberg megkért erre. A Bachrut ismert engem családilag, mert pl. anyám nászajándékaként ő szállította a 24 személyes ezüst szervizt, meg ez, meg az, úgyhogy nem tagadta meg a kérést, de mindig megkérdezte, hogy: mondja, Hertelendy úr, maga dobozokat gyűjt?
De ha jól értem, Wallenberg mindezt nemesebb célok érdekében tette.
Igen, ez helytálló. Ő is ezzel indokolta. Ez olyan, mint a csúszópénz, valamit valamiért. De a Rozsnyay esetében ilyen fejedelmi ékszereket elfogadni, és azért semmit se adni, ez lelkiismeretlenség. Mert ha produkálják a Rozsnyayt élve vagy halva, akkor hagyján. De sehol semmi. Képesek voltak nap mint nap bemenni, vacsorázni, pezsgőzni, és a számlákat nem rendezték.
Említetted, hogy nagyon jó barátságba került a Horthy fiával.
Főleg a Miklóssal. Azt kell mondanom neked, hogy a Horthy fiával kebelbarátságot kötött, és nem tudom, hogy tudod-e, hogy a Miklóssal mi történt? A Miklós egy lovaspóló baleseteként lebukott. Ha nem a Horthy fia, akkor meghal. De így összefogott az egész orvostársadalom és megmentették. De azért egy kis stichje maradt. Meggyőződésem, hogy a Wallenberg nagyon, de nagyon kamatoztatta a vele való kapcsolatot.
Milyen formában?
Katonai vonatkozásban.
Tehát kihasználta azt, hogy a Horthy elővigyázatlanabb, és elmondhat olyan dolgokat is, amit más nem mondana el?
Nézd, ő rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától adódott a kérdés, hogy mi ennek az oka. Amikor 1945. február 12-én reggel 9 órakor utoljára találkoztam vele, Wallenberg egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette. Az arcán csalódottság és becsapottság tükröződött. Olyasmit lehetett leolvasni róla, hogy én szerencsétlen, mire vállalkoztam?! És ha elölről kezdhetném, mindent csinálnék, csak azt nem, amit csináltam. Bennünk is volt feszültség, hogy milyen lesz az ellenséggel való találkozás. De megnyugvást adott, hogy végre vége van a háborúnak; ezzel szemben állandóan azt hajtogatta, hogy nem tudjuk, hogy mi fog ezután következni, nem tudjuk kellőképpen felmérni a dolgokat, mert csak nüanszbeli különbségek vannak a legyőzöttek és a győztesek között. Wallenberg eltűnésével kapcsolatban még meg kell említenem egy nagyon tragikus dolgot. Az öcsémet, Hertelendy Imrét, a Werbőczy gimnáziumból, az iskolapadból vitték el katonának, ő Raoul Wallenberget egyáltalán nem ismerte, soha nem találkozott vele, nem is tudott róla. Aztán a hadifogságból hazatérőben, Lavocsniban, egy szűrőtáborban, a személyi adatai felvételekor rájöttek az ott lévők, hogy hoppá, itt van a mi barátunk, akit mi keresünk, és aki Raoul Wallenberg kihallgatása során szóba került. A gyereket fogták, visszavitték a Szovjetunióba, ahol épp olyan nyomtalanul eltűnt, mint Raoul Wallenberg."